Alkonyat - Újhold /The Twilight Saga: New Moon/
Anno a könyv olvasását követően azt az elméletet hirdettem, hogy ha a lányoknak általában az a lényeg, hogy csak egy fokkal legyen szebb az ördögnél, akkor e film esetén lényeges hátrányban vagyunk fiúk széles csoportja, ugyanis az ördög az Alkonyat világában isteni szépséget képvisel. Hála a teremtőnek, vagyis jelen esetben Chris Weitz rendezőnek ezt nem tudatosítják a nézővel több bekezdéses szöveggel, hogy milyen szinten képviseli Edward, esetleg Jacob a tökéletesség, illetve a gyönyör tárgyát. Leszámítva természetesen egy-egy olcsó hatáskeltő elemekkel feltüzelt belépőt, ami remek alkalmat ad a közönség női rajongóinak, hogy sikításban törjenek ki, de nem teszik, mert a magyar nők (lányok?) nem csak a legszebbek a Földön, de az ízlésük is sokkal jobb (ezért nem unatkozom én sem). Azért Jacob első meztelen felsőtest villogását nem hagyhatta hangjelzés kísérete nélkül a közönség női csoportja. Apropó, Jacob és csatlósai a teljes Baywatch férfitagjait megszégyenítő szemérmetlenséggel és fizimiskával feszítenek a vásznon és nem csak napsütésben, de zuhogó esőben sem szaladnak az esernyő alá.
Ami a történet írott formáját illeti, azért előnyös, mert eleve Bella szemszögéből látunk minden eseményt, így könnyebben azonosulunk vele, az audiovizuális élmény esetén viszont nem lehet ugyanezt visszaadni. Viszont van olyan előnye, hogy olyan eseményeken is részt vehet a néző, amelyet a főhősnő nem lát, de ez sajnálatosan kiaknázatlan terület marad, mert az alkotók görcsösen ragaszkodtak, hogy Bella Swan minden jelenetben részt vegyen és utaljanak rá, hogy mennyit észleltek receptorai az eseményekből, miközben a könyv menetén sem voltak hajlandóak változtatni, csupán minimális tényezőket vágtak ki. Ezek azonban pont elégnek bizonyulnak, hogy akik először találkoznak a történettel, azokban kérdések merüljenek fel, amit nem válaszol meg, csak az, aki olvasta a történetet. Mindig úgy tartottam, hogy egy könyv feldolgozása akkor működhet a filmen, ha azt szétszedik darabjaira, és újra összerakják, most azonban pont az történik, ami a könyvben is teljes kronológiai sorrendet követve. Az előzetesből is leszűrhető alapszituációt hosszabb, unalmasabb fejezetek követik, melyeken azért jól látszik, hogy igyekeznek lefaragni a játékidőből, ez pedig az összecsapottság érzését keltik. A végére persze nem csak az események pörögnek fel, de végre közelebbről is megismerhetjük a Volturit, mely sajnos méltatlanul rövid, de annál hatásosabb, és a könyvhöz képest egy csöppet felturbózottabb jelenetsorozatot kapott. 
Az alapszereplőkkel már csak annyi probléma támadt, hogy nem érződik rajtuk annyira, hogy a családhoz tartoznak, mint más sorozat esetében, de kidolgozottságuk nem is ébreszt bennünk idegen érzéseket, mert megvan bennük az a misztikus tekintélyt parancsoló megjelenés, amit egy mítikus lénynek sugároznia kell, ám a Barátok köztet idéző viselkedésük teljesen ellehetetleníti, hogy komolyan vegyük őket e tekintetben... legalább is az előző részben megismert kompániára ez jellemző, és nem vagyok benne biztos, hogy túl kell misztifikálni a karaktereiket, csupán többen a háttérbe szorultak, ám nekik - egyenlőre - nem is nagyon van semmi szerepük.
Az Újhold c. kötetből egy igazán nagyszerű filmet is kreálhattak volna, ám így csupán egy jó, szépen megkoreografált feldolgozás sikeredett belőle, melyben a két tökéletes hím verseng az egykor szebb napokat is megélt Kristen Stewart kegyeiért. A sorozat elkötelezett rajongói, legyen annak alapja a könyv sorozat vagy az előző film, biztosan nem fognak csalódni ebben a moziban. Mert mégis van némi varázsa ennek a herélt vámpírcsaládnak és nem bántam meg, hogy a zsebkendőmet a kocsiban hagytam, de azért valamivel érzelemdúsabb volt, mint az Alkonyat, hála a vérfrissítésnek, ami a rendezőcseréből fakadt.
