Iron Man 3
2008 nyarán történt, hogy beültem egy teljesen átlagos nyári popcorn mozira. Akkorra már megtanultam, hogy a látványfilmek minőségi mutatója folyamatos zuhanáson megy keresztül, ám a Marvel logóját követő produkció visszaadta nekem a hitet, miszerint számíthatok még jó nyári blockbusterre. A Vasember című mozit ugyanis hasonló gyermeki lelkesedéssel tudtam szeretni, mint mikor még csak ismerkedtem a mozival. Ezt az élményt vette el tőlem a második rész, amely összecsapottságával a Marvel univerzum leghanyagabb munkájaként szerepel nálam, majd egy vállalható (tudom, te összepisilted magad örömödben) Bosszúállók után ismét méltó helyre került Tony Stark világa a szívemben.
A harmadik történet pedig már olyan mélységbe kalauzol a Marvel és a Vasember univerzumba, amire mindig is vártunk. Ha úgy tetszik ez már egy sorozat közepe, ahol a karaktereket már fel sem kell vezetni, csak előhúzni őket a cilinderből és régi ismerősként köszönteni. Az új ellenfelek pedig új szintet képviselnek a képregényfilmek miliőjében. Ám ezek a villainek, bár kellő feszültség forrásaként vannak jelen, de csupán statiszták ahhoz a magasabb rendű pszichológiai üzenethez képest, amely miatt azt kell mondjam, hogy a Vasember 3 egy kicsit szájbarágós üzenettel rendelkező képregényfilm. Ennek az üzenetnek a hangsúlyozását viszont olyan formában teszi, hogy igazából nem is tudunk rá haragudni. Ahogy Jon Favreau is kikerült a rendezői székből, úgy számítani lehetett, hogy valami újat, valami szokatlant fogunk látni. Shane Black pedig jó szolgálatot tett a stúdiónak, hogy a forgatókönyv után a rendezést is magára vállalta.
De ne essünk kétségbe, ez még mindig a Vasember, amelyet Robert Downey Jr. már szinte le sem moshat magáról. Az ő egocentrikus hozzáállása és pimasz személyisége most valami olyasmin megy keresztül, amit úgy hívunk, hogy jellemfejlődés, méghozzá a tőle szokatlan mértékben. Az egész film magját ez szolgálja a háttérben zajló csitt-csatt puff-puff parasztot vakító látványelemek csupán körítései a személyes drámához, na és persze, hogy a nagyérdemű is ki legyen elégítve. Ellenben Hollywood is tanulva a negatív kritikákból, az akciójelenetek arányai sincsenek annyira eltúlozva, mint egy Transformersben, szóval a tömény akció kedvelői jó eséllyel unni fogják magukat a film közepén.
A film ugyanis nem csak dimenzióban tágítja a főhőst, de új szituációkba és környezetbe is helyezi. Pofátlan módon levetkőzteti Vasembert, hogy Tony Starkként álljon helyet, és a saját démonjainak leküzdésén túl egy fontos társadalmi jelenséget is górcső alá vet, a gépektől való függés kényszerét... melyekre azért mégis szükség van ebben a modern civilizációban, ha érvényesülni akar az ember, pláne olyan környezetekben és szituációkban, ahová Tony Stark akaratától függetlenül vagy függően, de belekeveredik.
Tulajdonképpen a Vasember 3 olyan, mint ha egy egyszerű pszichothrillert látnánk, melybe próbálták az alkotók több oldalról is belecsempészni az akció és látványelemeket. Eközben pedig bár hatásvadásznak ható jeleneteik valóban működnek. Ahol megdöbbenés vagy az együttérzés volt a cél, ott a nézőből is hasonló reakciókat vált ki, máshol pedig ügyesen időzíti a humort, hogy nevetni is lehessen. Egyedül maga az ellenfelek és motivációi, amelyek, bár kidolgozottak és több helyen hatásosak is, de a filmben zajló drámához képest tényleg csak alibinek tűnik. Valahol üdítő is, hogy nem akarták annyira erőltetni ezt a nagyon gonosz és nagyon hatalmas és mindenki eszén túljáró negatív hősök vonalát, ám mégis hagy némi üresedést maga után és súlytalanná válik a vége leszámolás. De ettől még méltó Marvel mozit képvisel a Vasember 3. 
