G.I. Joe - A Kobra árnyéka /G.I. Joe - Rise of the Cobra/

A nyár egyik utolsó nagyobb kaliberű akciófilmje is elérkezett, amely R korhatár közeli besorolással mégis elérhetővé válik a fiatalabb generáció számára hála az óvatos vágásnak. Nem is baj, hiszen a G.I. Joe akciófigura célközönsége amúgy is a gyermekek voltak, ahogy egy mozgalmas rajzfilmsorozat is főleg őket célozta meg. A rajongók azóta felnőttek, a mai gyermekeknek más az ízlésvilága, így nyugodtan magasabb besorolásba kapcsolhatnak. Ez a határtalan erőszak pedig semmi olyat nem ad, ami amúgy kimaradt volna a rajzfilmsorozatból, csak egy kicsit cenzúrázatlanabb. Az erőszakorgián felnőtt generáció pedig tökéletesen beilleszkedett a társadalomba, valamiért szülők tömege mégis az erőszakos tévét okolják a fiatal generáció hiperaktivitásáért. Pedig valójában csak a megfelelő eszköz a felgyülemlett feszültség levezetésére.

Stephen Sommers rendező is egy nagy gyerek, akiben felgyülemlett a feszültség, ezért hogy levezesse azt, rengeteg akciójelenetettel díszítette filmjét, ami mondjuk hű a G.I. Joe kultuszhoz, hiszen ott is állandóan lövik egymást a jók és a rosszak. Mondjuk ennyiről is szól a sorozat, és épp ezen egyszerűsége miatt szeretjük, nem csak a Janikat, de az egész akció műfaját. A jók kemények, mint a beton, a rosszak pedig gonoszak és olyan rosszarcúak, mint ha egy tiszta sztereotípia szerint dolgoztak volna. Sommers fogta a szereplőket és mint ha csak egy videójátékot játszott volna, végigvezette a sztorin és az akadályokon a sablonos figurákat, akik közül van, akinek eredet történetén többet dolgoztak, mint magán a jelenkori, vagyis a film szerint a nem túl távoli jövőben lévő karakterén. Szóval nem sokkal komplexebb, mint ha egy hozzáértő számítógépes játékát néznénk. Ebből következik, hogy akciójelenetekből nincs hiány, Micheal Bay is megirigyelhetné azokat az eseménydús jelenetsorokat, viszont a megvalósítás már nem mindenhol ilyen hibátlan. Eleinte csak ámulunk és bámulunk, nem eszünk, nem iszunk, olyan hatásos és élethű jelenetekkel gazdagítják az akciófilmes belépőket, ami után megjelennek Sommers tipikus igénytelen trükkhalmazai, hogy aztán inkább lehetetlen küldetést próbáljon megvalósítani. Ilyenkor pedig nem kevés pillanatban nézünk hülyén a vászonra, hogy ezt mégis hogy gondolták? Aztán ráébredünk, hogy ez valahol normális dolog 2009-ben, hiszen valahogy ébren kell tartani a közönséget. De ha netán valaki mégis lemaradt volna valamiről, annak kíméletlenül a szájába rágják az események miértjét, mindenkinek bemutatják a motivációját. Épp csak pontos pszichológiai diagnózist nem mutatnak. De Donald kacsáról sem derült ki, hogy milyen gyermekkori trauma miatt nem tud beszélni rendesen.

A G.I. Joe rajongókat megnyugtathatom, hogy valahol hű maradt az eredeti tévésorozathoz, de más helyszíneken tényleg eszközöltek némi durva változtatást. Lehet viszonylag rossz rendezőnek titulálni Stephen Sommers-t (Van Helsing óta), de a korábbi filmjeiből a tömeges cameo-szerepeket tekintve jó fejnek bizonyul, ha ilyen szívesen visszatér hozzá egy Brendan Fraser is, még ha csak egy fél perces jelenetben statisztál a háttérben. Amekkora fantáziával el van látva ez a világ, lehet nem is kellett volna komolyabb hangvételre venni a figurát, bár önmagában így is röhejesnek bizonyulhat egy-egy G.I. Joe szűz számára. Ha kicsit óvatosabban bántak volna az akciójelenetekkel, talán kifejezetten jó mozi lehetett volna. Sommers keze alatt azonban egy kicsit gyerekes, kicsit sablonos, de közepesen ütős akciómozivá vált. Siker esetén folytatódik, hiszen nem egy ajtót hagytak nyitva a folytatáshoz. Mivel ezzel nagyjából befejeződött a blockbuster szezon magja, úgy nem kiemelten, de azért ajánlhatom a kikapcsolódásra vágyóknak.