Robocop (1987)
Azért már a 80-as évek végére kezdett elcsépeltté válni az a módszer, hogy az aktuális film elején feliratok formájában vázolják fel jövőképünk társadalmi helyzetét, így hát a holland származású Paul Verhoeven inkább híradó bejátszásokkal tarkította a mozi kezdő képsorait, de némelyik szekvenciáját is azzal indította. Még el sem kezdődött a film, de máris a rendező védjegyévé vált ez a módszer, ami kiemelte az átlagból ezt az amúgy teljesen B filmes elképzelést. De most őszintén! Komolyan lehet venni egy ilyen címet? Robotzsaru?
Talán ez a komolytalanság egy kicsit az előnyére is válik a filmnek, hiszen senki nem számít előszőr B filmes klisékre alapuló akciózásnál többre egy ilyen mozinál, csak a történet mesélése során lényegesen többé lesz annál. Olyan furcsa jelenség keveredik bele a másfél órás filmélménybe, amit úgy hívunk minőség. Na jó, azért nem kell eldobni az agyunkat, bele lehet ugyan kötni a történetbe, adott jelenetsorokba, talán még motivációkba is, de egyrészt ezek nem fájó butaságok, másrészt ritkán tapasztalt tudatossággal van felépítve a történet, ami dinamikusan halad előre. Eközben pedig egy-egy kiemelkedő momentum teszi felejthetetlenné az élményt. Elég csak a Robotzsaru első megjelenését megemlíteni, amit előtte saját szem vagy kameraszögén keresztül láttatja meg magát a kép egyik sarkában elbújtatott monitoron. Zseniális képsorozat volt, ami valami tekintélyt tükrözött a gépből. Soha rosszabb "Feltámadás" jelenetet!
Ugyanakkor minden hős mögött, mert szerintem joggal utalhatunk hősként a Robotzsarura, van egy keserű, fájdalmas tragédia. Alex Murphy ugyanis halálával elvesztette a családját és bár memóriája hiányos, érzi az űrt a szívében. Egy-egy véletlenszerű találkozás hatására beindul nála az ősi "ki vagyok én?" kérdésre választ kereső viselkedés. Ahogy a néző is elgondolkozhat rajta, hogy egy ilyen jövőképben hol kezdődik a gép és hol ér véget az ember. A filozófia órán túl Verhoeven igen csak lecsupaszítja mindkettőt. Sérül az acél is és a hús is, mindez köszönhető a jól időzített és adagolt explicit erőszaknak. Hogy ez a brutalitás öncélú lenne? Annak tűnik, de valahogy dramaturgiai jelentőséggel bír. Nem viszi túlzásba a brutalitást, de ahol annak kell lenni, ott kíméletlen, mint az ember vagy gép tragédiája.
"I can feel them, but I can't remember them"
A film fő cselekménye azonban egy bűnbanda leleplezése és dezintegrálása lenne, melyben megbújik a Delta City-ben eluralkodó bűn és társadalmi helyzetek kritikája. Sajnos azonban egy kicsit keveset kapunk a bűn eluralkodásának miértjéről, legalább is a koszos és rendetlen utcáknál, amelyek a szegénységre utalhatnak és az erőszakos családi játékoknál talán többet is elbírt volna a film. Bár ez utóbbi mai szemmel ugyan vitatható lenne, hogy valóban attól erőszakos-e a nép, de végülis nem festett hibás jövőképet a tekintetben, hogy agresszív játékok jelentek meg azóta bőven a piacon.
Bár nem kiemelkedő, de több, mint korrekt színészi játék több papírmasé figurának kölcsönöz plusz dimenziót, a Robotzsarut a technikai megvalósítás, mint operatőri munka, zene (Basil Poledouris legjobbja a Conan és a Starship Troopers mellett), illetve a pazar rendezés teszi kiemelkedővé. Paul Verhoeven-t pedig talán e filmtől tartjuk igazán jelentősnek. (bár megér egy misét a Hús és Vér című filmje is). 
