A pankrátor /The Wrestler/
Az egekig magasztalt lecsúszott harcosról szóló filmért végül nem kapta meg az Oscart a háttérbe szorult színész, aki jelenleg a visszatérés küszöbén áll. Egyértelmű, hogy a régi akciófilmes alakra még vár sok kemény szerep, mire végleg a eltűnik a kifutóról, ám A pankrátort nem tudom olyan nagy magaslatokba emelni, mint a legtöbb kritika. Mickey Rourke azonban kétségtelenül hazai pályán tartózkodott, amikor eljátszotta Randy "The Ram" Robinson szerepét. Akit a vásznon megjelenít, abban nincs hiba. Valóban egy kigyúrt, népszerű, de mégis talaját vesztett embert láthatunk, kinek személye bármennyire is őszinte a filmen keresztül, nem fogjuk eléggé szimpatikusnak érezni karakterét. 
Ha úgy vesszük, akkor már többször lerágott csont, amit a film közvetít a dráma műfaján belül, hiszen ez a film is, mint a legtöbb sablonokból táplálkozik. Először is próbál életképes képet festeni a pankráció műfajáról, ami aztán hiteles és néhol megrázó is lesz, ám ez egy kicsit minimálisra sikerül. A film középpontjában az ember tragédiája áll, aki szívproblémái miatt visszavonulásra kényszerül, amit az új élet próbálkozásai követnek. Szóval nincs többé az a hobbi, az a munka, ami biztos keresetet jelentett és minden fizikai fájdalom ellenére is szerettük, mert értettünk hozzá, és szeret minket a közönség, ugyanis jók vagyunk. A visszajelzések mindig jó motivációnak bizonyulnak az ember életében és finoman mi is kapunk ebből az érzésből Darren Aronofsky filmjében, majd abból, hogy mi 
lesz, ha az életünkben változásra kényszerülünk. Olyan változásra, amit nem mi jelöltünk ki magunknak, hanem a szükség hozta, bár ez az életforma eddig is ott helyezkedett a háttérben, csak akkor nem láttuk fontosnak, hogy foglalkozzunk vele. Most, hogy a társadalmi életünkben csak ez maradt, kétségbeesetten próbáljuk építeni a romlott kapcsolatainkat, hogy elviselhető legyen a fő hobbink hiánya, de mi történik, ha ez nem sikerül? Na ekkor jön létre egy amerikai dráma, ami tagadja azt az álomvilágot, ami a vörös szőnyeggel kezdődik és az arany szoborig vezet, de rávilágít, hogy nem csak a terroristák vagy a földönkívüliek jelenthetnek veszélyt az egyén számára, hanem a saját maga figurája is. A szexi sztriptíz táncosnőt nem biztos, hogy megkapja a film végén a poszterhős, akivel majd együtt új életet kezdenek egy tengerparti házban és nem a nap süti főhős kigyúrt testét, hanem egy sötét szobában a szolárium. Végül pedig a főszereplővel sem biztos, hogy bárki azonosulni szeretne, talán normális esetben nem is lenne szimpatikus a viselkedése és az életmódja, ám az ő szemszögén keresztül egy kicsit más szűrőn látjuk a világát, ami egyedibbé teszi a történetet.
Szóval A pankrátor valahol valóban egy zseniális mű, melyből visszaköszön Rourke színészi teljesítménye, és Aronofsky magabiztos irányítása, máshol viszont bármennyire is életszerű, reálisnak tűnő vagy szókimondó hiányzik belőle valami, ami erősíti a lelki drámát, jobban árnyalná a lecsúszott ember helyzetét, amiből képtelen kilépni magától. Így ez a mozi nem kerül nálam kult státuszba, de az érdeklődőnek (már aki még nem látta) merem 
ajánlani. Csak ne essenek abba a hibába, hogy a túl jó kritikai és nézői visszhang magas elvárásokat állít.
