The Last Stand
Mit várhatunk egy 65 éves akciósztártól egy amerikai akciófilmben 2013-ban? Nem meglepő, hogy egy könnyed kliséhalmaz az eredmény, amely papíron önmagában nem mutat olyan jól, mint a vásznon. Ebben segédkezett az egyedi látásmódot képviselő koreai rendező és persze a kérdéses ikonikus akciósztár visszatérése, aki felett aligha lehet elfogulatlanul ítélkezni.
Arnold Schwarzenegger korára való tekintettel nem a korunk jól bevált non-stop akcióval megspékelt filmben vállalt szerepet, hanem egy könnyedebb, lazább hangvételű moziban, amelyben a 100 milliós nagyságrendű effektparádékat humorbombákkal próbálják helyettesíteni. Aggodalomra azonban semmi ok, hiszen a film központi karaktere sem arról az izomtömegtől és mérhetetlen erőtől duzzad, amivel egykoron telefonfülkéket szakított ki puszta kezével, ám a puszta megjelenése mindjárt tekintélyt parancsolóbb, mint a színészi játéka. A 10 éves hiátus filmes pályafutásában ugyanis egyértelműen meglátszik, néhol még tévéfilmes színvonallal vetekedve, ami ugyan jellemző egy-egy képi beállításra vagy vágásra is.
Ez a film azonban nem a művészlelkeknek készült, tagadhatatlanul hézagos itt-ott a sztori is, talán a megvalósítás is, de ami a legfontosabb, hogy a film működik. Egyszerűen sikerül magával ragadnia a filmnek, hiszen egy bugyuta akciófilmet akartunk látni és nagyjából azt is kapunk Arnold Schwarzenegger vezetésével. Csak éppen nem egy ilyen önmaga mindent elintéz filmnek lehetünk szemtanúi, hanem egy amolyan családi filmnek. A film ugyanis talán épp a visszavonulás jelképeként egy határszéli csendes kisvárosban játszódik, ahol azért értesítik a sheriffet hajnali fél 5-kor, mert nem szállították időre a tejet. Komolyabb kaliberű ellenfél érkezéséhez pedig tagadhatatlanul segítségre van szüksége.
A kellemes városkában pedig terem szép számmal olyan mellékszereplő, akik kiegészítik a sherifet akár akcióról legyen szó, akár dramaturgiáról. Így egy családhoz hasonló csapat születik meg, aminek a fejét, vagy ha úgy tetszik apját Arnold Schwarzenegger testesíti meg. Olyan tényezőkkel teszi magát legitimmé a vásznon, mint a korábbi tapasztalatai vagy az erkölcsössége, szóval inkább konzervatív értékeket képvisel, mint a puszta fizikai előny, amivel azért még így sincs híján. A másik oldalon pedig a frissen szökött fegyenc, egy igazán befolyásos drogkartell és az ő csatlósai, akik biztosítják a menekülését. Az egyik csapat épp a kérdéses vidéki városkában tanyázik, csak éppen rossz helyre csöngettek be. Peter Stromare az egyik legsablonosabb negatív hőst játssza, aki valaha megfordult a mozivásznon, és a forgatókönyv ezt a sablonosságot használta fel, hogy ellenszenvessé váljon (de az is lehet, hogy nem volt ötlete az írónak, hogy érdekesebbé tegye).
A kontagonista és csatlósai valahol csupán mellékszereplők, mi több statiszták. Az igazi antagonista Eduardo Noriega, akinek roppant elegáns és fenyegető megjelenésének fő aspektusaként el tudom képzelni, hogy azért van, mert a magyar hangja László Zsolt. De azért akad neki néhány tisztességes pillantása is.
Nem mehetünk el szó nélkül a filmet övező poénok ügyeleteseitől sem, amely a poszteren is kihangsúlyozott Johnny Knoxville érdeme lett volna, ám Luis Guzmán is erősen a radaron van, aki főleg mellékszereplőként domborította inkább a hasát (hiteles rendőr) és pont úgy néz ki, ahogy a neve is hangzik, a szinkronban pedig pont, mint Besenczi Árpád.
A többi karakter, Forest Whitakerrel együtt csupán megkedveltetik magukat, hiába a laza ellentét a nagyvilági rosszfiúk és a csendes vidéki törvény emberei között, ez a film nem veszi véresen komolyan magát. Valahol olyan, mint egy kellemes show műsor, amelyből Arnold Schwarzenegger tetemes szerepet vállalt a fináléval együtt. Könnyed, kicsit bugyuta, ám kimondottan szórakoztató, ugyanakkor nem szeretném többnek beállítani, mint ami, mert természetesen hemzseg a zsáner kliséitől és bakijaitól. 
