Utolsó idők
Díj ide, díj oda, ha valakinek célja, megtalálja a megfelelő okot, hogy szétszedje akár az Akadémiát is. Épp, hogy elkezdett elégedetlenkedni a hollywood-i plázafilmeken nevelkedett közönség az igényesség hiányára hivatkozva, egy réteg már meg is találta azt a műfajt, ami szemledíjasnak lehet nevezni. Mátyássy Áron filmje pedig rendesen megosztja a kritikusokat, magam is majdnem eltekintettem a megtekintéstől egy 2/10-es értékeléssel való találkozáskor, de örömmel tapasztaltam, hogy néhol éltetik is a művet, szóval megosztja a közönséget. Persze a negatív kritikákból nem egészen derült ki, hogy miért rossz a film, elvégre néhány apró baki került az elemzések középpontjába és néhol megjegyzik, hogy unják a filmet. Igen, tulajdonképpen tömegével kerülnek hasonló ún. "köldöknézős" filmek a művészmozikba, ahol még a jegyért is fele annyit kell csak fizetni, csupán senki nem látogatja az ilyen előadásokat, kivéve Valéria néni, Tibi és szerény személyem.
Az Utolsó idők nem a fegyverropogásoktól hangos, gyakorlatilag a hangszintet sikerült 5-6 erőlteljes tüsszentéssel megemelnem, de ez a hangulati tényező és a fent említett mozizó társadalomról alkotott véleményem nem eredményezi, hogy az egekig fogom magasztalni a filmet. Hiszen első körben is könnyű volt rájönni, hogy milyen töltelékjelenetek szerepelnek a moziban, aminek első látszatra nincs túl sok jelentősége. Bemutatásra kerül a keserű magyar valóság egy szelete, a párkapcsolatok hiteles, de kissé felszínes ábrázolása, mint jelen esetben a kapcsolat kialakulása és megszakadása, illetve a mai politikai helyzetben kialakult előítélet a SÜNdörgők felé irányuló kritika. Amiben azonban erősebb az egy olyan társadalom felől irányuló előítélet, ami eddig nem csak a médiában számított tabunak, de az általános emberek közötti kommunikáció sem nagyon utal rá, pedig akadnak szép számmal, akik a szellemileg korlátozottak felé is undorral fordulnak. Persze ha az említett fogalomról beszélünk, szinte mindig inkább egy valaha vándorló életmódot folytató népcsoportra asszociálunk, akik társadalmi helyzetével, bár elég felszínesen de foglalkozott a Tabló c. film. Ugyanakkor kis túlzással állíthatjuk, hogy a szellemileg visszamaradott Eszter alakját Vass Teréz remekül megformálta, csupán az arca az ami némileg kritika tárgya lehet azok számára, akik már több esetben is találkoztak gyógypedagógiai segítségre szorultakkal. Az őt egyedül nevelő testvérének a karaktere pedig eleinte még ellenszenvessé is válhat, de legyen bármennyire is indulatos vagy magának való, a játékidő vége felé a körülményeket tekintetbe véve megértjük a viselkedését, amiből következhet, hogy értelmet nyerjen a cím is. A lezárás pedig pont olyan, már ha volt egyáltalán értelme, ami vita tárgyát is képezheti, már amennyiben találkozunk erre megfelelő partnerrel.
Hangulatában is kellemes, bár némileg visszafogott hatáskeltő elemeket alkalmaztak, persze jelen vannak a klasszikus, talán már sablonnak számító pillanatok is, amik azért megérintik valamennyire a lelket. Kiemelkedni azonban nem fog a művészfilmek világában, de azért a különlegességekre éhes érdeklődőknek merem ajánlani, hogy legalább egy próbát tegyenek vele. Mátyássy Áron-ra pedig a jövőben talán nem ártana odafigyelni, 
hiszen bemutatkozásnak teljesen korrekt és vállalható művet rakott le az asztalra... leszámítva azt a három bakit.
