Hasonmás /Surrogates/
A technika fejlődésével egyenes arányban kényelmesedik el az emberi társadalom, ennek pedig különféle veszélyei lehetnek. Ezen alternatívák közül vázolt fel egyet Robert Venditti azonos c. képregényében, mely egy olyan jövőt képzel el, amelyben az emberek otthon a székükben ülve élik az életüket, miközben tudatukat hasonmásukra vagy ha úgy tetszik pótlékukra kötik, így kockázat nélkül tehetik a dolgukat, hiszen ha tönkremegy a robot, akkor lekapcsolódunk róla. Ez már nem úgy megy, mint a Mátrixban, ahol a virtuális éneddel együtt meghal a tudat is, ez egy "biztonságosabb" modell. Na és kinek ismerős ez az életforma? Nézzünk csak magunkba, elvégre a fent vázolt sci-fi világ már ma is jelen van és többen élünk hasonló életet az internet berkein keresztül. Egyre többen vagyunk, akik internetes közösségekbe lépnek be, esetleg alapítanak és ott élik a szociális életük nagy részét. A chat, az msn, a közösségi oldalak mind megkönnyítik az ember életét a kapcsolattartás szempontjából, de a filmben ábrázolt szélsőség és a mai gépfüggőség között ijesztően csekély a különbség.
Igen, az alapanyag bizony elég érdekesnek bizonyult, amiből a film készült, de nem sikerült ilyen izgalmasan tálalni mindezt, sőt már a kezdő képsoroknál is érzékelhető a pótlékokhoz hasonló futószalag effektus, ami a történelmi háttérrel indít. Persze akadnak még egyedi megoldások, például a virtuális életen belül is megjelennek a külsőségekre való összpontosítás, vagy egy-egy remek fordulat is érdekesebbé teszi a történetet. Mindezek olyan tényezők, amik akár szűk két órában is érdekessé tehetnék magát az egész filmet, de a 80 perces játékidő szorosabb tempójú mesélést következtetnek, ami a minőség rovására megy. Nem marad idő normális karakterábrázolásra, jellemfejlődésre, illetve a cselekmény kibontakozására. Valahol ott ér véget a film, ahol el kellene kezdődnie, bár addig hiába figyelünk fel a bűnügyi szálra, a társadalmi rajzra, esetleg a jól kivitelezett vizuális trükkökre, valami ürességet hagynak ezek a tényezők maguk után. Egyszerűen nem teremtettek semmilyen hangulatot, inkább a jól bevált sémákat alkalmazták a szokásos műfaji taktusokkal kísérve a kellemes, de egyébként limitált látványvilágot. Az összecsapottság pedig az akciójeleneteken is remekül előjönnek. Van olyan mozgalmasabb jelenetsor, ami már akkor véget ér, mire ráeszmélünk, hogy valami eseménydús dolog zajlik a vásznon.
Jonathan Mostow már a Terminator 3-nál is bizonyította, hogy igazán monumentális akciófilmet nem tud rendezni, de a Hasonmás az egyébként csekély elvárásokat is sikeresen alulmúlta, és ez nem annak tudható be, hogy Bruce Willis már megint megmenti a világot. Ezt a mozit teljes mértékben elnyelte a középszer, pedig próbálta utánozni Paul Verhoeven híradós műfaját, de ilyen hanyag stílusban megjelenítve talán az is méltatlan, hogy hasonlítsam hozzá. A Hasonmásra rá lehet fogni, hogy tökéletes hasonmása, vagyis példája a mai futószalagon gyártott, összecsapott filmeknek, amely csak elveszi az 
egyszeri néző kedvét a moziba járástól.
