Táncos a sötétben /Dancer in the dark/ 2000
A többek között Lars von Trier által alapított dogma stílust követve forgatta az évtized egyik kiemelkedően megindító, szomorú és hiteles történetét, melyben Selma tragédiáját követhetjük nyomon. A külföldről integrálódott özvegyasszony látása elég rossz, mondhatni szinte vak, de mégis egy gyárban dolgozik, ahol szüksége lenne erre az általános tulajdonságra. Minden pénzre szüksége van, hiszen szembetegsége öröklött és a fiának is hasonló problémákkal kell szembe néznie idősebb korára, ezért mindig félretesz, hogy ki tudja fizetni a szemműtétjét. Sajnos a jó szándékú, kedves szomszéd fickó sem olyan becsületes ember, ahogy általában mutatja magát és gyakorlatilag a tragédia fő okozója lesz.
A film több részben is követi a dogma filmek hagyományait, hiszen eredeti helyszíneken forgattak, nem állítottak fel díszleteket, az események pedig nem a kamerát követi, hanem a kamera követi az eseményeket. Aláfestő zene, illetve bármilyen más hang és speciális effekt hiányzik, azaz a film lényegi vonalát nem erőszakolják meg utómunkálatokkal. Más oldalról közelítve pedig éppen, hogy belerondítanak a nyersanyagba, ami nem is baj, hiszen bő két órában a dokumentalista stílus kissé fárasztó lenne a szemnek, bár idővel adaptálódik a szem a kézi kamera nyújtotta képi világhoz. Szélesebb közönség számára épp a Selma ábrándozásait megelevenítő táncos dalbetétek jelenléte teszi emészthetőbbé, mondjuk a film épp ingázik a műfajok között, így sem a dogma műfaj kedvelői, sem a musical, illetve a kommersz dráma rajongói nem elégülhetnek ki teljesen. Ám, ha nyitottak vagyunk mindkét műfajra, akkor bizonyára nem fogjuk unni a filmet. Az első háromnegyed óra letelte után észre sem vesszük, hogy milyen hamar eltelik az a 130 perc, amennyiben elmesélték Selma Jezkova történetét. Persze nehéz is lenne nem azonosulni egy ilyen végtelenül őszinte jellemű asszony figurájával. Björk egzotikus arca és kedves játéka minden képkockát bearanyoz, tökéletlenségében pedig bármelyikünk magunkra ismerhet, miközben megtanítja nekünk, hogyan élvezzük az élet legapróbb örömeit, hogyan kreáljunk az egyszerű zajforrásból csodálatos taktusokkal díszített muzsikát a gondolatainkban, ami elviselhetőbbé teszi az életet. A másik oldalon azonban óvatosságra tanítja a naív embereket, akikben potenciális célpontot látnak a David Morse által alakított gátlástalan, de ugyanakkor szintén szegény, vagy éppen problémamegoldó képességük hiányossága miatt szánalmas sorsú polgárok. A zenei betéteket pedig nem hiába bízták a főszerepben lévő Björk-re sem, hiszen ő olyan egyedi hangzásvilágot varázsolt a vászon oda illő részeire, amik aztán tökéletesen vezették át a csendes, realisztikus pillanatokat egy hangos és jól megkoreografált klipszerű jelenetbe.
Mindenképpen mesterműnek tartom, mind a forgatókönyvet és a formavilágot tekintve is, amit elismerek, hogy egy bizonyos réteg számára a dogmát felbontó jelenetek támadható tényezők lehetnek, de ha nem ragaszkodunk szigorúan a műfajhoz, akkor egy igen megindító dráma szemtanúi lehetünk. Lars von Trier pedig a legjobb európai rendezők egyike, hiszen nem csak az általa alapított műfajban volt képes maradandót alkotni (Idióták), de a hatásvadászatot is mesteri arányban gyakorolja. A Táncos a sötétben egy kicsit keverék, egy kissé idegen még a nagy közönségnek, de épp ettől olyan jó film, hogy a 
fogyaszthatóság határain belül is egyedi és némileg művészi.
