Az utolsó ház balra /The Last house on the left/
Igaz, hogy a helyi művészfilmekre szakosodott mozi műsorát kellett bóklásznom, mire valami figyelemre méltó hiánycikkre bukkanok, de az érdeklődők létszáma is meglepően alacsony volt, ellenben a film minőségével, ami még magasabban kvalifikált, mint elsőre várható volt. A horror/thriller műfajában még várólistán van az Engedj be! c. svéd vámpírfilm, de amíg (néhány hét múlva) nem tudom értékelni azt, addig Wes Craven filmjének remake-je a legerősebb a zsáner idén látott darabjai közül.
Az utolsó ház balra tulajdonképpen egy tanmese is lehetne a fiatal és védtelen lányok felé, ami azzal az üzenettel operál, hogy ne menjünk el idegen fiúval, még ha szimpatikusnak és ártatlannak is tűnik elsőre. Elvégre sosem lehet tudni, hogy a kedves ábrázathoz nem tartozik-e olyan társaság, aminek tagjai képesek olyan mindennapi cselekedethez, mint a nemi erőszak, a kínzás, testcsonkítás vagy a gyilkosság. Ha az eleinte szűkös, klikkszerű társasághoz priuszos családtagok társulnak, kiknek lelkiismeretük és erkölcsük nincs, továbbá pedig kizárólag a saját érdekeik motiválják, semmibe nézve ilyen emberi értékeket, mint az élet, akkor bizony nem voltak elég óvatosak a hőseink.
A nyers erőszak és a látványos csonkítások, halálesetek ma már nem az egyszerű thriller, hanem leginkább a 3D-s horrorok reszortja, de sík képernyőn is hatásos lehet, ami ennek a mozinak több jelenetére is érvényes. A realisztikus képi elemeket mostanában divatos alkalmazni a filmszakmában, de most nem tűnt öncélúnak az erőszak, inkább csak a cselekmény brutalitását tükrözte, ami egy-egy felvonásnál igen csak kompromisszum mentes. Magát a felvezetést nem sietik el, de a sztori csak óvatosan, lassan és fokozatosan kezd kibontakozni, ami megadja a filmnek 
azt a feszült hangvételét, ami a profi vezetést tekintetbe véve sokkal hatásosabb lesz. A történet sem egy utolsó tényező a pozitívumok sorában, de azért a vége felé már akad egy-egy sablonosabb megoldás, persze akkor már csak az elmaradhatatlan pankráció dominál, ezért nem is nagyon róhatjuk fel hibájának. Főleg, hogy a vége felé, még ha addig csak árnyaltan is, de szépen lefesti, hogy az ember milyen bosszúval telített reakcióra képes, ha érzékeny pontjára lépnek.
Mivel Wes Craven a produceri teendőket is ellátta, úgy bízhattunk benne, hogy odafigyel rá, hogy mi történik az újrával, amit saját, kedves terméke ihletett. Dennis Iliadis rendező pedig maradéktalanul teljesítette a kijelölt feladatot. A mai egyszerű horror és thriller áradat között gyakoribb a futószalag effektus, mint az egészen igényes alkotás. Az utolsó ház balra pedig éppen az utóbbi csoportba tartozik. Kár, hogy ennyire nincs rá érdeklődő, ahogy a címben is utaltam rá. Persze az is lehet, hogy a közönség egyszerűen elszokott 
az ilyen mértékű feszültségtől. Azért elrettenteni sem akarok senkit, de az biztos, hogy hatással lesz arra, aki befizet rá.
