Becstelen brigantyk - Inglourious Basterds
Egyenesen megmondom, hogy nekem nem lopta be magát a rendező olyan mélyen a szívembe, mint nagyon sok mozifanatikusnak, a Ponyvaregényt sem kedvelem annyira, hogy kultfilm státuszra emeljem kedvenc filmjeim palettáján, bár azt mindig érdeklődéssel vitattam, ha felcsendül a főcímdala, akkor a legtöbbeknek, miért a Taxi c. film ugrik be elsőre. Lehet szeretni, vagy nem szeretni Tarantino műfaját, és valószínűleg a nagy tömegek szeretik azt a perverz arcú zsenit, de azt minden értelmes kritikusnak el kell ismernie, hogy igazán egyedi hangulatot varázsol filmjeinek, amire kevesen képesek a mai nyereségre éhes filmszakmában.
Nincs ez másképp a Becstelen brigantyk esetében sem, mármint a tekintetben, hogy egyedi, de mielőtt ezt bővebben elemezném, hadd hívjam fel a figyelmet egy másik fontos tényezőre, amit nem sok helyen láttam feljegyezve. Brad Pittről van szó, kinek tavalyi Oscar jelölése a Benjamin Button miatt az év legrosszabb vicce volt, Aldo Raine megformálásáért azonban valóban díjazni kéne, hiszen most bizonyította be, hogy nem egyszerűen csak a 100 legszexisebb sztár listáján feszíthet előkelő helyen, de színészi kvalitása is említésre méltó a legnagyobbaknál. Sikerült olyan szinten magáévá tenni a nácivadász karaktert, hogy ne egy sztárra emlékeztessen, bár játéka azért még koránt sem teljesen hiteles, de egy ilyen színpadiasságot nem mellőző filmben tökéletes a nácivadász karaktere. Ahogy mellette a Hans Landa zsidóvadász figuráját megformáló Christoph Waltz is megéri a dícsérő sorokat, aki valahol lehetett volna az év legjobb negatív hőse, de hadd ne lőjek le poénokat és elégedjünk meg annyival, hogy ritka erős személyiséget tisztelhetünk személyében, akit öröm lesz újra látni a nagyobb mozifilmekben, már ha ez bekövetkezik. Hozzájuk képest is remekül szerepelnek a mellékszereplők, legyenek azok nácik vagy zsidók, nincs egy felesleges jellem, még ha 
hirtelen annak is tűnik első megjelenésre, de a film másik fő szála egy csöppet gyengébben szerepel, ahogy az előzetesek sem utaltak rá túl mélyen, azért még bőven van fajsúlya a történetben.
A film pedig olyan, mint ha a világháború paródiája lenne és közben tisztelgés a 70-es évek retro akció és western filmjei előtt. Már a kezdő képsorok olyan hatást keltenek, mint ha egy 20 évvel ezelőtti teremben ülnénk, a hosszú sokszor lényegtelennek tűnő párbeszédek pedig tudatosítják, hogy itt nem az indokolatlan akció és látványelemek lesznek a domináns témák, mint a karakterek célkeresztbe állítása. Ha pedig mégis lövöldözésre kerülne a sor, az annál jobban szaggatja az ember dobhártyáját, hogy a folyamatos akcióhoz szokott és ezáltal elaludt közönség felébredjen. A Becstelen brigantyk mind kritikai és nézői visszajelzései, és mind a kasszáknál elért sikere igazolja, hogy a végtelen sorozatos látványorientált történeteken túl is van, amire igényt tart a néző. Főleg akkor, ha ezt sikerül olyan szépen megkomponálni és felvezetni, ahogy Tarantino tette. Aki Istennek képzelve magát a saját világképére formálta a világháborút, bár kétlem, hogy Németországban és úgy általában a nacionalisták vagy a zsidókat nem szívlelők köreiben nagy sikert érnének el. Azt kell mondjam, hogy a rendező legjobb filmjéről van szó, ami 
nálam az év második legjobb műve a Gran Torino után. Ha kicsit óvatosan is, de megkapja a 9 pontot.
