World War Z

Miért nézünk horrorfilmet, ha nem azért, hogy megdobja az adrenalinszintünket? Ehhez képest a zombifilm, miért nem félelmetes mostanában? Miért van az, hogy a zombi témájában van ugyan kurázsi, hogy feszültséget teremtsenek, de leragadt a darabolós, csonkolós gore műfajánál, vagy éppenséggel egyszerű tömeges célpont csoportként kezelik, amelyeket le kell lőni vagy egyszerűen ki kell kerülni. A World War Z nem ilyen. Sőt, nem is tudnám pusztán horrorként kezelni, mert még ahhoz képest is sikerült szintet lépnie.

Nem csak korhatárban lefelé, mert sikerült felismernie, hogy a zombi inváziónak nem egyszerűen a szörnyű és felkavaró képsorok kizárólagos alkalmazása a célja, de némi szemléletváltással a horror műfaját katasztrófafilmként is értelmezhetjük. A World War Z ugyanis ezt a vonalat veszi fel és egy menekülős túlélőfilm veszi kezdetét. Ám ez nem jelenti azt, hogy mellékelné a felkavaró jeleneteket és a horror elemeket, csupán lényegesen finomabb módon követi el azokat.

Ennek természetesen az alacsony korhatárkarika megőrzése is lehetett a főbb célja, nem a művészi kifejezés. Sőt, stúdiófilm révén több olyan jelenet is akad, ahol megkövetelné a dramaturgia, hogy olyan jelenetet lássunk, amely felkavar minket, de túl óvatosan kezeli a kamera az eseményt. Ehhez hasonló csalódást jelentenek még a remegő kameramozgások, melynek funkciója az események négyzetre emelése lenne, ám kevésbé látványos és inkább a dramaturgiában érzem a káoszt, mint a jelenetben lévő feszültséget növelné. Mindig frusztrált vagyok, amikor ilyen megoldást észlelek 190 millió dollárt felemésztő produkcióban.

Még egy-két "ugyan már", vagy "na ne már" szerű klisén vagy sztori lyuktól eltekintve ki is végeztük a film gyengeségeit. Mert pozitívumokról is lehet beszélni, méghozzá nagyobb mértékben. A Z világháború talán lehetne erősebb támadás az idegrendszerek ellen, de a feszültség több jelenetben is jelen van, okkal van jelen és ami a legjobb a forgatókönyvben, hogy az igazán emlékezetes suspense jelenetek a játékidő végén tárulnak fel, ami homályba taszítja a korábban megkérdőjelezhető jeleneteket.

Persze a precedens esetekből már régen tudjuk, hogy mi fog történni a végén, így sztori szempontjából nem is lehet kiemelni a filmet. Ám a stílusa az, ami élvezhetőbbé teszi a többi mozinál. A film megmaradt komornak, mint ahogy a hangulatának illik is komornak maradnia egy ilyen téma esetében. A zenét korunk egyik leggyakrabban alkalmazott, ezáltal legsablonosabb témák tulajdonosa, Marco Beltrami szolgáltatja. Amit ő művel azt igazából észre sem lehet venni, de a Muse írt pár hangulatfokozó taktust, ami kiemelkedővé teszi a légkört. Az Isolated System azóta is gyakori vendége a lejátszási listámnak, mert nem csak a film hangulatát dúsítja nagyszerűen, de önmagában is élvezhető darab. 

A film ritmusára és hangulatára tehát nem lehet panasz, de az is üdítő élmény, hogy erős költségvetése ellenére nem megy át mindenáron látványorgiába, bár akad néhány jelenet, ahol szükségtelenül is kilóg a cgi, ám nem viszik túlzásba az ilyen elemeket és a főbb félelem források is megmaradtak a maszkmesterek feladatainak.

Brad Pitt, mint főszereplő remekül funkcionál, viszont eleve nincs sok feladata, hiszen a sztori menete és karaktere is neki kedvez. Mondanám, hogy nagyon sablonos figura, de pont annyira sótlan, ami szükséges, hogy inkább mi érezzük magunkat a bőrében, ha már úgy is az ő szemszögéből látjuk a filmet. Magyarán semmi kiemelkedő csak bőven elég, amit nyújt.

A film alapjául szolgáló könyvet ugyan nem olvastam, de úgy tudom, hogy csupán az alapötletet hagyták meg és ebből írtak egész estés filmet. Hogy a könyvet ismerők mennyiben tartják blaszfémiának a filmet, azt nem tudom, de én a filmet önmagában szeretem értékelni, és mint olyan, a Z világháború több, mint kielégítő nyári popcornfilm. Bár érzem a témában egy sokkal jobb és nagyszerűbb mozi lehetőségét, de talán majd a folytatás.