Star Trek: Into Darkness
Szeretem az olyan filmeket, amelyekből nem az üvölt, hogy nagy költségvetése ellenére is megpróbáltak minél több effektet beleerőltetni, hanem inkább kevesebbet, de jobb minőségben. A Star Trek első része is ilyen volt, bár a közepes karakterek megakadályozták benne, hogy kiemelkedő élmény legyen, kifejezetten korrektnek gondoltam a franchise indítófilmjét. Most pedig elérkeztünk a folytatáshoz, mely előzeteseivel megvett kilóra, na de minek? A forgatókönyvből üvölt, hogy próbáltak újítani, mélyíteni, erősíteni, hogy minél ütősebb film kerekedjen belőle, csak éppen olyan kliséket használ... na jó, mit érdekel engem a klisé, ha jól van elmesélve, hiszen nem a klisé ténye az érdekes, hanem az, hogy mi fog kisülni belőle ezután... de sajnos a történések olyan spontán esnek meg, a karakterek olyannyira érdektelenek, hogy hiába az utóbbi idők egyik leghatásosabb drámáját látom papíron, egy legyintéssel elintézem és konstatálom, hogy na ez mondjuk új húzás, ami ügyes is, csak totális apátiával figyeltem, ahol tudom, hogy könnyeznem kellett volna a meghatottságtól. Humornak pedig csak nyomát, illetve kezdeményét figyelhetjük, de sajnos egy üde pillanata sincs Simon Pegg ide fura ufótársa oda, ez egy fájóan középszerű mozi lett.
