Gangster Squad
Mivel a Kényszerleszállás előadását lekéstem, így egy másik filmet kellett megtekintenem. Igazából nem bánom, hogy a Gengszterosztagra esett a választás mert bár a kritikusok nem igazán szívlelték a filmet, haragudni sem nagyon lehet rá. Csak annyi gondja van, hogy igaz történet révén nagyon mű.
De csak annyira mű, mint a legtöbb Hollywoodban készült alkotás. Szokásos forgatókönyvírói kliséktől és fordulatoktól és könnyed kiszámíthatóságtól bűzlik messziről a film. Ezeken pedig csak azok nem fognak meglepődni, akik alig-alig láttak még filmeket vagy éppen nem észlelik a szokásos sablonokat.
A forgatókönyv struktúrájának pofátlan átlagosságán túl azonban van még pár előnye is a filmnek. Első sorban ugyanis nem egyszerű sztárparádét vonultat fel a film. Sean Penn most sem nyomja a full kretént, és bár én kifejezetten nem kedvelem azt a fazont, így öröm volt nézni a negatív oldalon, ez pedig külön löketet adott, hogy kedveljem az ellenfeleit, akik a jó oldalon harcolnak. Ezen az oldalon pedig csupa, hogy is mondjam, hisze a korszakba sem illik bele, de nincs jobb szó rá, csupa-csupa cool figura teszi tiszteletét Josh Brolinnal az élen, aki csak nekem nagy kedvencem. Ám a nagy közönség által egy másik igen elismert és nagyra tartott fiatalabb tehetség is jelen van Ryan Gosling képében, akinek ugyancsak nincs más dolga, csak hogy ... szóval izé, cool legyen. Kicsit megöregedve, de ugyancsak hűvös nyugalommal hozva a coolságot itt van még a férfi, akivel még Schwarzenegger is csak nagy nehezen bírt el a Terminator 2-ben. Robert Patrick alig felismerhetően, de nem kicsit hatásos jelenetekkel dobja fel a hangulatot. Giovanni Ribisi-t pedig egyszerűen csak bírjuk mindenben.
Az inkább rendőrökből álló, másodállásban külön útvonalon gengsztereket üldöző kompánia hamar családos stílust vett fel. Én speciel jobban kedvelem, ha jó hangulat uralkodik a felek esetében, mint ha egy féltucat Alfahím kakaskodik és fúrják egymást, mint az óvodások (Bosszúállók). Ez a kedélyes hangvétel sokkal jobb terep arra, hogy kedves kis humorral áldja meg a nézőt, mert nem vonják meg azt sem tőlünk.
Amiben viszont domináns szerepet vállal a film, az az erőszakos cselekedetek és az akciószekvenciák bemutatása. Gengszterfilm révén nem kevés lövöldözésben lehet részünk, itt ott pedig némileg túlzásba vitték a véres jeleneteket, már már az öncélúság határát súrolva. De időközben rájöttem, hogy ez inkább a nézői ingerküszöb növekedésére való reakció, szóval valamennyire szükséges is a hatáskeltésre. Csak önmagában ilyen explicit módon bemutatni, sokszor minimális vagy semmilyen felvezetéssel, nem éri el a kívánt hatást.
Emma Stone. Róla miért nem szóltam? Bár kritikusok és a nézők közkedvét is élvezi, én sosem voltam különösebben oda ezért a színésznőért, sem a külsőt nézve, sem pedig a színészi kvalitásait. Bár teljesíti minden alkalommal, ahogy most is, amit rábíztak, mondhatni tisztességesen, számomra jobban megragadt a ruhája színe, mint bármilyen tekintete. Egy jól felépített jelenet profi megjelenést kölcsönözhet a színésznő számára, ám nem árt, ha ezek a jelenetek jól illeszkednek a filmbe. A Gengszterosztag azonban kicsit szétszórt. Látszólag szépen össze van szedve és szép kerek az egész történet, de valahol a két ellenpólusa között nincs meg a kohézió és olyan, mint ha párhuzamosan két külön gengszterfilmet néznénk. A végkifejlethez való közeledésnek pedig alig van érzékelhető momentuma, egyszerűen csak egy bumm módjára összefutnak a szálak a finálé idejére.
A Gengszterosztag azonban technikailag profi akciófilm. A képi effektusok és a hangulat több, mint megfelelő, ahogy a színészi játék is, bár az egész attól bűzlik, hogy a színészekre írták a karaktereket. Maga film önmagában nem cool, de ha kicsit jobban összeáll és kevésbé kiszámítható, akkor lehetett volna olyan nagyszabású, mint szeretett volna lenni. Nem marad fenn sokáig, de egynek bőven szórakoztató. 
