Az időutazó felesége /The Time Traveler's Wife/
Az időutazás. Mindig is egy olyan futurisztikus jelenségnek képzeltem el, amit Asimov és Lem tudományosan magyaráznak, illetve filozofálnak róla, sajnos a témában való műveletlenségem miatt nem tudom, hogy írtak-e róla, de ha a filmvilágból a Terminator-t vagy az Időzsarut vesszük alapul, akkor mondhatjuk, hogy egy bizonyos kép kialakult bennünk ezek alapján a témáról. A genetikai aberráció mellékhatásaként bekövetkező időugrás viszont olyan mértékben erőszakolja meg ezt a sci-fi fogalmat, mint az Alkonyat a vámpír mítoszt. Persze önmagában e merész újítás miatt elítélni egy történetet nagyon is helytelen dolog lenne, mert ahogy a vegetáriánus vámpírok is, a stressz következtében létrejött akaratlan és kontrolálatlan időugrás is csupán egy másik műfajnak nyitják meg a kapukat. Ugyanakkor kitűnő filozófiai alapot szolgáltat, amiből talán a végtelenségig születhetnek új kérdések. Bizonyára célszerű lenne elolvasni Audrey Niffenegger azonos c. könyvét, amely az alapanyagot szolgáltatta, legalább is azok számára, akiket mélyen megérintett a film. Gyanítom, hogy ők sem lesznek kevesen.
Tulajdonképpen átlagos könyvadaptációról van szó, amin olvasatlanul is érződik az a törekvés, miszerint vizuális hatásokkal és olcsó sablonos trükkökkel szögezzék a nézőt a vászonhoz. A jelenetek közötti átvezetések sokszor ugyanolyan spontánok és meggondolatlanok, mint a legtöbb mai popcornfilmben, ahol azt az egyszerű célt szolgáltatják, hogy haladjon a vége felé a történet. Ezekkel nincs is semmi baj, hiszen ez a romantikus popcornfilm mint olyan, nagyon is remekül működik, ami mindenképpen a regény érdeme, nem a stábé. A film csupán annyit tett hozzá, hogy steril Hollywoodi környezetnek megfelelően mozgóképpé formálta azt, ami eddig csak írott formában létezett. Alakítások tekintetében is csupán a kötelező megjelenést biztosították, de komolyabb játékkal nem találkozunk. Eric Bana és Rachel MacAdams karakterei szerethetőek ugyan, de unalmasak, nem sok színt visznek a játékukba. Leginkább az a néhány gyermekszereplő tündököl a filmben, de ők is azért, mert nagyon aranyosak. Ezek persze nem jelentik azt, hogy ne lenne megindító hőseink sztorija, elképzelhető ugyan, hogy némely szőrös embernek is küszködnie kell a könnyeivel. Sajnos nehezen tudom elképzelni, hogy olyan hosszútávú szerelem szövődjön a film és én köztem, amit Az időutazó felesége jó példaként állít elő, de egyszeri fogyasztásra igen fincsi darab.
Teljesen átlagos romantikus film, ami később sokaknak válhat nagy kedvencévé, de őket sem a dramaturgia fogja elkápráztatni, hanem az alapötlet. Azért szerintem sokkal különösebb életet élt Henry DeTamble, mint Benjamin Button, akiről szóló film első fél órájában már ki is számítottuk a halálának hogyanját, míg e film főhősének sorsát az utolsó pillanatig homály fedi. Ráadásul sokkal inkább érdemes elgondolkodni azon, hogy miként lehet még élni az életet, mert egy bizonyos szinten olyan alternatívát mutat, ami nem csak hasonló szituációban lévő pároknál és családoknál lehet tanulságos.
