Salo, avagy Szodoma 120 napja /Salo o le 120 giornate di Sodoma/ 1975 - Olaszország
Furcsának tartom, hogy Pier Paolo Pasolini azon olasz rendezők körébe tartozott, akik munkájukra bő anyagi juttatást is kaptak, melyek vissza is köszöntek a vászonról. A díszlet, a megvalósítás ugyanis mind bő költségvetésre utalnak, ám egyes filmjeit be is tiltották, valamiért mégis siker tárgyát képezték. Pasolini a Salo c. filmjével olyan alkotást tett le az asztalra, melyet csak a halála után mutattak be, és azt követően száműzték is a cenzorok a mozikból, közönyösen viszont nem lehet elmenni mellette.
Nem kizárólag ebben a filmjében, de például Az ezeregyéjszaka virágaiban is megjelenik a természetes meztelenség, és azokat a más filmekben tabunak számító nemi szerveket nem próbálja művészi beállításokkal eltakarni, de az izgalomban lévő testrészek még nála sem játszottak szerepet, hacsak nem egy-egy árnyék oldaláról. Egyes szabályokat betartva, másokra meg fittyet hányva Pasolini elérte, hogy a filmje csupán kis mértékben térjen el egy másik népszerű műfajtól, amit pornónak nevezünk, ám sokkal naturalisztikusabban ábrázolja a nemiséget, mint, hogy erotikus filmnek nevezzük, így részemről a köztes állapotra vonatkozó műfaji megnevezés, a szexfilm lesz érvényben ennél a filmnél. Már csak azért is, mert e filmből a történetből fakadóan minden hiányzik, amit messziről is szerelemnek nevezhetnénk, hiszen a konzervatív felfogásunk szerint ezzel jár együtt a testiség. Pasolini a film szituációjával együtt szó szerint megerőszakolja a témát és olyan mélységekre hatol be, amire még a legedzettebb nézők sem számítanak. A megalázás élménye, a rejtett perverziók kiélése, a hatalom kihasználása mind olyan szinten jelenik meg, amit még magunknak sem vallunk be, de valahol megjelenik a gondolatainkban.
A film értelmezéséül szolgál a legkézenfekvőbb és legelterjedtebb elmélet, miszerint mindez, amit a vásznon/képernyőn látunk az nem más, mint a fasizmus embertelenségének, kegyetlenségének és szadizmusának szimbóluma. Én azonban jobban szeretem, mint olyan művet, melyben felszínre kerülnek az ember legrejtettebb állati ösztönei minden perverziójával együtt. Tulajdonképpen szembesíti az embert önmaga romlottságával, igaz roppant szélsőséges formában, mindenféle gátlást levetkőzve tárul elénk egy olyan réteg világa, amely minden hatalomtól vezérelve használja ki azt a lehetőséget, ami a következmények hiányával és a hasonló gondolkodásúak megerősítésével magáévá tehet. Nem mehetünk el a nélkül sem, hogy átgondolnánk Pasolini provokatív szándékát, hiszen a legtöbb jóérzésű ember viszolyog a látottaktól, ami azt jelenti, hogy sikeres volt. Ami azt illeti nálam is, de ugyanakkor csodálom azt a bátorságot, ami jellemzi ennek a filmnek a megvalósítását és teljes vállszélességben fel is vállalta volna halála előtt a rendező. Zseniális húzásnak tartom, hogy a filmben nincsenek szemszögek, egyszerűen csak prezentál, ami lehet kissé dokumentumfilm jellegű minden nemű narrátort mellőzve. Gyanítom, hogy ezzel az volt a rendező célja, hogy a romlottabb elméjű nézők azonosuljanak a domináns figurákkal, akik egyértelműen az elnyomók, akik szolgasorsba kényszerítenek 8-8 szépfiút és széplányt. Az ő szenvedésűk és félelmük teljesen egyértelmű, nem is volt szükséges hangsúlyozni, bár tőlük nézve akár egy horrorfilm hangulatát is felvehették volna, ami talán még ebben a formában is ráaggatható a történetre, elvégre sosem tudjuk előre, hogy milyen válogatott borzalmakkal találkozhatunk a következő jelenetben, a gyönyör kiteljesedése címszó alatt.
Nehéz felvállalni, hogy valójában egy mesterműnek tartom Pasolini szex-horrorját, aminek én tartom, de akár így, akár úgy, nem találni olyan embert, akire ne lenne legalább minimális hatással a film naturalizmusa, ami a kínzásról és a kínokról szól, ahol az egyik oldalon minden gonoszság megnyilvánulása jelenik meg, míg annak árnyékában a kiszolgáltatottság, ahol már a kínhalál is megváltásnak számít. Pasolini életművének tanulmányozását nem érdemes ezzel kezdeni, de ha mégis lejátszásra kerül a film, nem érdemes tovább nézni, ha már soknak tartjuk a látottakat, mert ez még erősödni fog a végéig.