2012
Ne keverjük össze a cím alapján a 2012 - Ha eljő a világvége (vagy valami ilyesmi) c. B filmmel, melyet minimális költséggel dobtak össze, ez a 2012, vagyis az original film a mozikban látható. Ez nem igénytelen trükkök halmaza, mint azt pár torrentező megállapította a másik filmről. Ez a film 260 millió dolláros költséget emésztett fel. Persze Roland Emmerich eleve híres arról, hogy költségkímélő módszereket alkalmaz a látványelemek felállításánál, anno a Függetlenség napja sem készült volna el, ha nem 60 milliós költséget számolnak rá előre. Hiába tagja a látványfilmek nagyjainak, még nem volt 150 milliósnál drágább filmje egészen mostanáig. A 2012-ben pedig minden egyes cent meglátszik és nem a nagy sztárok gázsija az, ami megdobta ezt a számot, hiszen némileg ismeretlen, vagy kis nívóval bíró színészeket alkalmaz. Azért Roland Emmerich neve bizonyos filmes körökben már eleve húzónév.
Persze nem attól lesz egy film jó, hogy látványos, sőt igazából azt sem lehetne mondani, hogy igazán jó történettel rendelkezne Emmerich újabb, mindennél monumentálisabb világégése. Lényegében telis-tele van már tucatszor elhasznált sablonokkal. A legszembetűnőbb talán az lehet, amikor már sokadjára az utolsó minutumban menekülnek meg hőseink az őket üldöző katasztrófa elől. Ezeket pedig követik a hatáskeltő elemek, amikor a szereplők olyan szeretetet és emberségességet sugároznak a közönség felé, amit még Kozsó is megirigyelhet. Csupán azért nem lehet ezek miatt leminősíteni egy filmet, mert kedvenc katasztrófafilm gyárosunknak ez nagyon is jól áll. Akkor is, hogy ha minden második képkockájáról üvölt, mennyire korrekt akart lenni politikailag, ami a végére komoly értelmet is nyer. Más oldalon a hatalmon lévőket és a felső tízezer tagjait is durva, már sokszor eljátszott kritikával illeti és gazdagítja velük a filmjét, melyek egy katasztrófafilmben, főleg ha Emmerich mester komponálja meg, igen hatásosnak bizonyulnak. Remek dolog a német születésű rendező filmjében, hogy nem az egyébként is említett anarchiára helyezi a hangsúlyt, hanem arra, hogy az egyén, miként éli meg a világvégét. Tulajdonképpen egy olyan pillanatot elevenít meg sokszor, amivel minden embernek szembe kell egyszer nézni, hiszen mindenki életében eljön egyszer a vége, ha nem is a világgal együtt. Más részről pedig naívan mutatja be az emberségességet, az önfeláldozást, az olyan emberi értékeket, amik mára már régen elképzelhetetlen és magasan kritika tárgya lehetne. Ám Emmerich erre választ is ad az egyik karakterén keresztül, miszerint ez nem naívitás, hanem puszta optimizmus, ami a film záró képsorain mutatkozik meg a legjobban.
Még ha a karakterek nem is annyira erősek, még ha geológiailag is megkérdőjelezhető lenne szaktudásaink alapján, még ha nem is olyan erős film zenéje, akkor is a 2012 az év egyik leglátványosabb és legszórakoztatóbb popcornfilmje, mely apró hibái ellenére is képes az ülésbe szegezni. A történet menetének legtöbb aspektusa is előre kiszámítható, mégis teljesen izgalmas és pár gyengébb-erősebb poénnak köszönhetően még szórakoztató is. Eddig is szerettük Emmerich munkásságát, és bátran ki merem jelenteni, hogy egy cseppet sincs megfáradva, sőt talán épp csak most volt igazán elemében. Ennél már csak Cameron Avatarjától várhatunk nagyobb durranást.
