Cannibal Inferno /Nudo e selvaggio/ 1985 - Olaszország
Talán két éve lehetett, hogy a Fangoria kitűzte e kalandfilm megjelenését, de sajnos idő előtt csődbe ment a cég és úgy volt, hogy az RnR Médiához kerülnek a jogok, melynek termékeit általában a turkáló 300 Ft-os árkategóriás filmek között találjuk meg. Később az Ultrafilm jelezte, hogy megszerezte a jogokat és élt is a lehetőséggel, ami azt eredményezte, hogy Magyarországon is találkozhatunk végre egy "kannibálfilmmel", ami nem a Cannibal Holocaust.
A Cannibal Inferno címet tekintve mindjárt félre is érthetjük, hiszen nem egyszerűen egy klasszikus kannibál filmről van szó, elvégre nem kizárólag a filmben jelen lévő akvara törzs a feszültség és az izgalmak fő forrása. Sokkal inkább maga a dzsungel veszélyei kerülnek terítékre, hőseink pedig csak ritkább esetben, ám el kell ismerni, hogy az egyik emlékezetesebb fejezet a helyi kannibálok szertartását mutatja be.
Szerkezetét és hangulatát tekintve nem sokkal különbözik egy átlagos kalandfilmtől, ugyanúgy helyet kap benne a humor, az egzotikus helyszínen pedig Indiana Jones is jól érezné magát. Épp rá hajaz Michael Sopkiw figurája, aki munkáját tekintve oda van a régészeti leletekért, ő érte vissza pedig a jó nők, akik nem véletlenül mutogatják fedetlen bájaikat. Ez az egyik tényező, ami miatt más, mint a ma megszokott kalandfilmek, elvégre nem a tinédzser korosztály moziba csalogatása volt a tét, mint a felnőtt nézők igényeinek kielégítése. Így a testcsonkítás sem csak utalás szinten van jelen, hanem kíméletlenül megtörténik ahogy kell, persze egy alacsony költségvetésű B-film mércéjével nézve, ám az efféle gore jeleneteket sem vitték túlzásba. A nők persze levetkőznek, vagy levetkőztetik őket, így joggal mondhatjuk, hogy a kannibálok elől menekülő lengő cicik mutogatása teljes mértékben öncélú. Az is, ezen nincs mit vitatni. Épp ezért szeretjük ezt a példányt, illetve ezt a műfajt, amit kalandfilmen túl nevezhetünk inkább exploitation-nek, ami műfaji sajátosságából adódóan nem rejti véka alá sem az erőszakot, sem a szexualitást. Persze néhány drámai, illetve borzongatóbbnak szánt jelenetet némileg hangsúlyosabbá tehették volna oda illő zenével, amiben az olaszok oly jók, de sokkal inkább a ritmusosabb taktusok uralták a történetet, ami azt segítette elő, hogy ne vegyük túl komolyan a filmet. Csak dőljünk hátra és élvezzük az előadást, ami a 80-as években oly divatos volt a hang alámondásos kazetták korszakában, most azonban csak az ínyencségekre kapós nézők fogják értékelni a Mészárlás a Dinoszaurusz-völgyben c. filmet... vagy a Cannibal 
Inferno-t, ezt mindenki döntse el, hogy minek nevezi.
