A hét szamuráj /Shichinin no samurai/ - 1954 Japán
Kelet és nyugat közötti különbségek remekül megmutatkoznak az amerikai és japán filmeken keresztül, hiszen lényegében ugyan azok a törvények jellemzőek rájuk, mégis külön műfajt kell adni nekik. A vadnyugati filmeket idegen, de annál ismertebb kifejezéssel, western-nek hívjuk, míg a keleten játszódó hasonló stílusú akció-kalandfilmek eastern címszó alatt futnak. Akira Kurosawa, japán egyik leghíresebb filmrendezője is nagy rajongója volt a tengerentúli colt ropogásnak, de mégis hazája kulturájához hűen vitte filmre A hét szamuráj c. filmet, és talán nem is bánta, hogy ugyanezzel a sztorival felvértezve elkészült A hét mesterlövész is. Nem is ez az utolsó filmje, melyet Bruce Willis hazájában újraleforgatnak a saját képére, ahogy a Yojimbo (A testőr) is megjelenik a világmegmentő főszereplésével amerikai stílusban a 90-es években. A hét szamuráj pedig kétségtelenül Kurosawa legismertebb és legnépszerűbb filmje is.
A történetben pedig semmi olyan effektus nincs, ami oly nagy különlegességnek számítana, hiszen egy szimpla kalandfilmről van szó, ahol a XVI. századi japán falut ostromló rablók miatt a helyi lakosok szamurájokat fogadnak fel a védelmükre. Első látszatra nem is tűnik olyan nehéz feladatnak a 30-40 rabló likvidálása néhány szamuráj által, ám jelen esetben nem a legyőzhetetlen, mindig pontosan célzó és soha nem hibázó szamurájok a főszereplők. Bár testi erejük, ügyességük és bölcsességük átlagon felüli, még nem lesznek istenek és ezt a filmben is sikeresen ábrázolják, hogy sebezhető bandáról van szó, akik némileg, bár még jogosan magasabb rendűnek gondolják magukat. Megmutatkozik a parasztok és a szamurájok közötti hierarchikus különbség is, de valójában az erős karakterek miatt érdekes ez a film. Sajnos azonban a főhősök jelleméről 
és annak fejlődéséről kicsit kevesebbet kapott a hazai piac, mivel az eredetinél szűk egy órával rövidebb változat került forgalomba Magyarországon, ami még így is bő két és fél óra. Az európai ember számára a japán szereplők megkülönböztetése kicsit nehezebb feladat, így igény is támadhat a hiányzó tekercsekre. Már csak azért is, mert hamarabb eltelik az a 150 perc, mint amennyire elsőre gondolnánk, szívesen elnézi még az ember az ilyen történetet, ha sikerül a film hatása alá kerülnie, ami egyébként sem nehéz. Persze ez mind a profin megtervezett felvezetés számlájára írható, ami hatására a hosszabb harc nélküli fejezet is hamar a végéhez ér. Mai szemmel nézve a befejező jelenetsorokban domináló összeütközések annyira nem látványosak, hogy szuperlatívuszokban beszéljünk róla, de az 50-es évek tükrében bizonyára nagy élményt nyújthattak. Viszont a dráma és a feszültség még most is megfelelő hatást kelt. Külön érdekes volt, hogy az ellenség szemszögét eleve nem ismerjük meg, így hiába voltak ők egyszerű, megölhető rablók, így mégis veszélyes csoport hatását keltik, ami képes némi feszültséget teremteni.
Akira Kurosawa kalandfilmje valóban megéri a rászánt időt, illetve a pénzét, már ha valaha kiadásra kerül hazánkban. Humor, dráma és kaland ötvöződik egy nagyon igényesen életre keltett kultfilmben, mert azt hiszem nyugodtan megkaphatja ezt a jelzőt. Lényegében tudni kell, hogy a szamurájokat ez a film tette igazán ismertté az utókor számára, talán 
nem is lehetett volna jobb formában megismertetni a széles közönséggel.
