Keoma (1976)
Egyik nagy lemaradásom a filmvilágban a western műfaját övezi. A Volt egyszer egy vadnyugaton kívül nem sok film él az emlékezetemben, amit végig is néztem volna, vagy ha igen (Ezüst-tó kincse), akkor az még a kölyök koromat jellemezte. Illetve a holtidőszakot követő műfaj feltámasztás néhány példányát sikerült még moziban is elcsípnem. Ezek voltak a Vérző olaj, Nem vénnek való vidék vagy Az ajánlat, bár besorolásuk vitatható, a mai western felhozatal árnyékában ők a legerősebb képviselők, na és persze a Börtönvonat Yuma-ban, amihez sajnos még nem volt szerencsém. Így hát elhatároztam, hogy ha lassan is, de biztosan bepótolom hiányosságaimat és néhány klasszikus westernfilmmel gazdagítom a palettát, amikről be is számolok, hiszen az első célirányos kulturálódásomat összességében pozitív érzelmek kísérték.
Filmünk címszereplője, Keoma egy félvér mesterlövés, akinek képességével csak apja veheti fel a versenyt, kettejük viszonya azonban példásnak mondható, nem úgy a három féltestvérével, akik már gyermekkoruk óta kifejezésükre juttatták a feléje irányuló ellenszenvet, nem csak szóban, de fizikailag is. A háborúnak ugyan vége van, de a szabadság még mindig idegen fogalom a nép számára. Ahogy egy járványt túlélni is csak elméletben lehetséges, és amikor Keoma az elnyomás ellen magányos hősként fellépne, ismerős arcok állják az útját.
Csendes filmről van szó, melynek vadnyugati sivárságát csak a puskalövések és a lódobogások szakítanak meg, illetve ritkán a nagyszerű muzsika, amit remekül alkalmaznak hatáskeltésként. A főszereplő karaktere azonnal szimpatikussá válik, önzetlen és célirányos segítőkészsége miatt, illetve körülöleli némi legendás halhatatlanság is, amit a későbbi események fényében egy kicsit eltúloztak. Persze ez is lehet rendezői húzás, hogy ne legyen egyszerű a film végkifejlete, és teremtsenek némi feszültséget, esetleg elbizonytalanítsák a nézőt. Ám a lassított jelenetek nem hatnak mindenhol olyan remekül, hogy mesterien megkomponált jelenetekről beszélhessünk, de azért elég igényes hasraesésekről van szó, már ha a kor technikai hátterét is figyelembe vesszük. A képi világ hasonlóan szemet gyönyörködtető, hála a kamera kezelésének, ami megérett egy piros pontra. A sztoriról sem lehet elmondani, hogy lerágott csont lenne, de ha elég felületesen nézzük, akkor rá lehet fogni, hogy már megint egy életről és halálról szóló drámáról van szó. Persze ennél kicsit több is, ügyesen, bár kissé szájbarágósan alkalmazzák az erre irányuló szimbólumokat. Persze egy akciófilmet nem is azért néz az ember, hogy művészieskedjenek benne. Inkább a látványos pisztolypárbajokra lennénk kiváncsiak, azok persze nem kísérik végig a filmet, ám kétségtelen, hogy hiány sincs belőle. A lövöldözésektől és harcjelenetektől mentes pillanatok mégis lekötik az embert, hála a viszonylag erős karaktereknek, köztük a Franco Nero által játszott főszereplőt.A film lassú tempója pedig csak előnyére válik a filmnek, így ajánlani tudom még azoknak, akik az 
effektorientált, gyors iramban elmesélt történeteken túl, valami másra is vágyik.
