Jumurta /Yumurta/
Yuszuf, a középkorú költő anyja halála miatt visszatér hosszú idő után szülőfalujába, ahol egy omladozó ház és egy fiatal leányzó, Ayla várja. A régi környezet, a temetés körüli teendők régi emlékeket ébresztenek benne, miközben önértékelésre is kényszerül a tragikus esemény árnyékában. Segítséget nyújt neki a lány, akihez egy közös - szimbolikus - utazás során kerül közelebb, miközben teljesítik édesanyja utolsó kívánságát.
A leírásból nagyjából több is lejön, mint magából a filmből. A török-görög művészfilm tipikusan az, amitől tényleg nem érdemes semmit sem várni, mert lényegében nem is történik benne semmi. Egyszerűen csak bepillantást nyerünk a török életformába, miközben annyi párbeszédet kapunk, amennyit a Kim Ki Duk filmekben szoktunk kapni, de akkor is teljesen lényegtelen témákkal foglalkozik a kommunikáció e formája. A két főhősről lényegében semmit nem tudunk meg, hogy mi hajtja őket, mik a motivációi, mik a jövőbeli céljaik. Yuszuf anyjának utolsó kívánsága, hogy fia feláldozzon egy bárányt, ám ezt a férfi eleinte nem szeretné teljesíteni. Megpróbálja elhárítani a feladatot, de végül mégis megtörténik a rituálé. Egy ilyen művészfilm nem egy történetet szeretne elmesélni, nincs is semmilyen csavar a filmben, a figurák bemutatása is a legminimálisabb. Ha belegondolunk teljesen életszerűtlen a film szótlansága, de talán pont ettől érdekes, hogy teljes csend honol a moziban a teljes közönség (mind a három néző) lélegzetvételét, motoszkálását, ásítását könnyű észlelni. Közben érdemes elgondolkozni magunkban a semmiről, ha épp nem tudjuk mire vélni a jelenetek eseménytelenségét, vagy belegondolhatunk, hogy a filmet keretbe foglaló tojásnak vajon mi lehet a szimbolikus jelentése. Vajon az a néhány jelentéktelennek tűnő csapásnak, aminek a vászonról nézve látszólag tényleg nincs semmi jelentősége, van-e valami belső mondanivalója, arra vonatkozóan, hogy büntetés, amiért hősünk nem áldoz elhunyt édesanyjáért egy bárányt? De lehet, hogy egyszerűen csak egy temetés körüli teendőkkel körülölelt művészfilm, ami az egyszerű férfi ilyenkori belső vívódásait próbálja árnyaltan bemutatni. De viccesen is fel lehetne fogni, miszerint a filmben annyira nem történik semmi, hogy a csúcsjelenet, amikor Yuszuf egy kutyával sír a sötétben.
Nem hinném, hogy túl széles körben lehet népszerű egy ilyen mozi, még magukat művészléleknek titulálóknak sem biztos, hogy merném ajánlani, annyira rétegfilm. Esetleg a képi világon és a beállításokon el lehet mélázni, mert e szempontokból nem nagyon van hiba, leszámítva a már említett jelenetet, ahol a fényviszonyok nem nagyon engedik, hogy lássuk a történteket. Lehet igazán művészi a film, de őszintén szólva elég unalmas volt 90 percben, de az is természetes, ha az ember nem fogja fel elsőre. Mindenesetre hangulatában volt valami egyedi, ami inkább az alacsony költségvetést tükrözi számomra, 
de nem is fogott meg annyira, hogy azt érezzem, újra meg kellene nézni.
