Zombi 2 / Zombie Flesh Eaters (1979)
Lucio Fulci egy olyan rendező volt, akinek munkássága igen széleskörű volt. Az imdb 56 filmet jegyez az ő nevével, ami között volt vígjáték, musical és western is szép számmal. Az utókor azonban leginkább a horrorfilmjeivel példálózik a neve kapcsán, köztük a jelen tárgyalt Zombi 2, illetve a hazánkban már DvD-n is beszerezhető A pokol hét kapuja és a Zombik városa címekről. Illetve jelen van még a House by the Cemetery c. horror, amiről sajnos még nem tudok nyilatkozni. Eredetileg Enzo G. Castellari (Az utolsó cápa, Keoma) rendezte volna a voodoo vonallal felvértezett rémfilmet, de ő valami akciófilmre vágyott, Fulcit pedig mint jóbarátját ajánlotta a stúdiónak, aki szívesen kipróbálta volna magát a horror zsánerében. A szóbeszéd szerint Fulci úgy nyilatkozott, azért szeretne horrort rendezni, mert jó pénz van a műfajban, lám milyen elismerése volt ezeknek a filmeknek a 70-es évek alkonyán és a 80-as évek hajnalán, de minden üzletpolitikától eltekintve mégis sikerült Fulcinak maradandót alkotnia. Az élőhalottaknak a 80-as évekre nagy kultusza lett, hiszen épp a Zombi előtt mutatták be többek között Olaszországban Romero Holtak hajnala c. filmjét, amit szintén Zombi címen forgalmaztak, lustaságból pedig (vagy a nézőcsalogatás miatt) nem alkottak új címet, hanem egyszerűen csak odabiggyesztették a 2-es számot, bár semmi köze nincs az "Amerikai Zombihoz".
Azért némi hasonlóságot vélhetünk felfedezni, hiszen Romero az 1968-as Az élőhalottak éjszakájával megreformálta a zombi fogalmát, ami a mai napra kicsit elterjedtebb lett, mint a varázslók által rabszolgává tett emberek vonala. Fulci az új irányvonalat követve azért pár voodoo utalással jelzi, hogy mik is a műfaj gyökerei. A filmet önmagában nézve egy remek olasz film, de A pokol hét kapuja és a Zombik városa után egy kicsit csalódást keltett. Valahogy nem járja át az a sötét tónus, ami a későbbi filmjeit jellemezte, illetve egy kicsit visszaütközik a rendező komédiás énje egy jelenetben, bár kommersz filmeken nevelkedők az egész filmet komikusnak találhatják, ha nem unalmasnak. Fulci ugyanis 
hajlamos volt rá, hogy egy óráig húzza az időt, hogy a végén egy annál izgalmasabb gore parádéval jutalmazza meg azokat, akik nem kapcsolták ki a filmet. Addig pedig pár mesztelen nővel tartja fenn az érdeklődést, illetve a filmtörténelem egyik legelképesztőbb párbajával, amikor egy vízalatt ólálkodó élő halott támadja meg a cápát. Egyenes történetvezetésében nincsen semmi, ami figyelemre méltó, de horrorfilm révén, nem is várhatunk tőle nagyobb poént, mint az esetleges társadalomkritikát, ami szerint a zombik valójában a mi társadalmunkban vannak és folyamatosan fertőzzük egymást egyszerű gondolatrendszerünkkel. A legtöbb ember manapság már csak az alapvető szükségletek kielégítésére törekszik, mint a táplálkozás vagy a reprodukció. Ennek a véleménynek a lekicsinyített változtatai a zombik, akik csak az evésre koncentrálnak, mivel az agyuk már csak arra az egyre van programozva. Ez a fertő pedig hihetetlenül ragályos, amit szépen ábrázol Fulci, hogy a játékidő vége felé haladva, mennyire megállíthatatlanul szaporodnak. Erre a kórra pedig a film egyik főszereplője, Dr. Menard keresi a tudományos magyarázatot, ami ellentétbe kerül a voodoo-val, mint természetfeletti tényező. Igaz, véleményem szerint szociológiailag ezt a társadalmi visszafejlődést könnyebben le lehetne írni, de sajnos bármennyire is túlsúlyban van az elméleti képzés például hazánkban, valahogy nem jön elő megoldás, sőt sok esetben mint ha azon fáradozna az emberi populáció, hogy a helyzet még kaotikusabbá váljon. De térjünk vissza az olasz horror egyik legérdekeltebb alkotásához, ugyanis megvalósítás tekintetében elismerést parancsol, már a kor adottságaihoz képest. A smink és maszk olyan mesteri, hogy a föld alól kikelő 
halottak tényleg azt a hatást tükrözik, mint ha a halálból, mi több, a pokolból jött volna vissza. E tekintetben pedig sokkal jobb lett, mint Romero Holtak hajnala c. filmje, ami azért némileg más műfajt is képviselt. Fulci Zombija ugyanis inkább a giallora jellemző gore jelenetekben erős, azaz megrázó csonkolásoknak lehetünk szemtanui. A horrornak ezt a válfaját erősíti a Zombie Flesh Eaters nemzetközi címre hallgató mű, a félelemkeltést nem próbálja erőltetni leszámítva egy-egy jelenetet, ami igazán jól sikerült, de nem lesznek álmatlan éjszakáink tőle, a karakterek ugyanis nem olyan erősek, hogy rágjuk értük a körmeinket. Lucio inkább áldozatokat szerepeltet, mint erős személyiségeket, és épp ettől lesz egyedi a film, hiszen olasz módjára az amerikai filmekre legjellemzőbb happy end is elmarad. Inkább felteszi a hipotézist, miszerint egy halott társadalomban, élőnek tekinthető-e, aki nem állt be a holtak sorába.
A zombik kannibálok, ahogy valahol az emberek is. A történet trópusi dzsungelközeli területre való helyezése és a bennszülöttek szerepeltetése megerősíti a gyanumat, hogy a 80-as években népszerűvé vált dzsungel kannibálfilmekre is hatással volt a Zombi 2, bár tényleg csak nagyon közvetetten érzékelhetjük azt a világot, ami később premierplánban jelentkezik több mozifilm képében is, mint mindjárt 1980-ban Umberto Lenzitől az Eaten Alive! (Mangiati vivi!), vagy szintén az említett rendezőtől a Cannibal Ferox egy évvel később. Az olasz horror nem a mai keleti remake áradaton felnőtt rétegnek való, sokkal inkább az inyencségre vevőknek, akik a videókorszakban is aktívan nézték a másolt narrátoros filmeket. Első próbálkozásnak azonban nem rossz választás a Zombi, de bár 
nehezebbnek is tartom, mindenképpen minőségibbnek tartom A pokol hét kapuját vagy a Zombik városát.
