Kettős játék (Duplicity)

Clive Owen és Paul Giamatti már játszott együtt az utóbbi időkben, méghozzá az utóbbi idők legjobb akciófilmjében, a Golyózáporban, ami a műfajt tekintve egy többszörös orgazmus volt a mostanában oly divatos Elrabolva c. "akciófilmhez" képest. Félek, hogy érthetetlen okok miatt mégis az utóbbi marad majd említés szintjén a mai puhahúsúakkal eladott akciós palettán. A két színész ismételt összeeresztése azonban nem egy újabb periodikus harcjelenetekkel teletűzdelt kaland, hanem egy periodikus játszmasorozat nő és férfi között kedves kémtörténetbe burkolva. Mint nő, itt jön a képbe Julia Roberts, akinek méretes szájáról ismét megbizonyosodhatunk nagy vásznon... ó ha még egy nagy teremben láttam volna kétszer ekkora vásznon!

 

Persze azt nem róhatom fel hibájának, hogy a Golyózáporral ellentétben nincsenek fegyverropogások, felrobbant tartályhajók vagy répával elvégzett gyilkosságok, hiszen teljesen más műfajról van szó, amit inkább Julia Roberts pucér testével próbáltak eladni. 12-es karika mellett. A jó nő oldalán pedig megjelenik a sármos férfi, akivel csavaros tervet eszelnek ki, hogy jól meggazdagodjanak, révén, mindketten az OKJ-s kémképző szakképzés jeles tanulói voltak. Ez alapján pedig mindkettejükben felmerülhet a kérdés, hogy szakmájából adódóan nem veri-e át a másik, ami olyan játszmához vezet, mint egy átlagos párkapcsolatban. Vajon a másik csak kihasznál engem, vajon megcsal engem, őszinte velem? Mivel ez egy szerelmi történet, valójában ilyen egyszerű kérdéseket feszegetne, ha rendesen ki lenne dolgozva ez a szál. A helyzet azonban tragikusabb, hiszen nem csak ez a része van elhanyagolva a történetnek, ugyanis hiányoznak a karizmatikus mellékszereplők. Paul Giamatti kicsit túljátsza a paranoiást, konkurenséről, akit Tom Wilkinson játszik pedig valójában semmit nem tudunk meg, pedig lényeges alkotóeleme kellett volna, hogy legyen a fő gerincnek. A többi ügynök és üggyel foglalkozó személy, aki feltűnik a filmben csak úgy vannak, mint a statiszták, többnyire mindegyiknek egy-egy apró szerepe van. A szép csavaros történeteket pedig elég nehéz figyelemmel követni, hiszen a fent felsorolt elemek miatt nem sikerül érdekessé tenni az amúgy nagyon szépen fényképezett jelenetsorozatot. A kesze kusza történetvezetés sem vált a film előnyére, mint inkább a hátrányára és van egy olyan érzésem, hogy a kellemes párbeszédeken is javított egy csöppet Speier Dávid, kedvenc szövegfordítónk.

Főleg a kezdő képsorok és a befejező jelenetek, amik igazán jól sikerültek hála a jó rendezésnek, de a film egésze csak elemeire bontva élvezhető, együtt 110 percben nem éri meg a pénzét. Sajnos még a főhősök sorsa sem igazán köti le a nézőt, onnantól kezdve pedig egyre csökkennek a tényezők, amik indokolnák, hogy a teremben maradjunk. Egyszer éppen meg lehet nézni.