Jaques Mesrine volt a 70-es évek első számú közellensége a francia tartományokban. A Halálos közellenség első része inkább azt feszegette, hogy miként is vált bűnözővé, a második mozi már a professzionális bűnözőről szól. Tapasztalt harcos, aki a rendszer ellenségének tekinti magát és élvezi, hogy a média beszámol gaztetteiről, de kiborul a rosszindulatú cikkek olvasásakor.
A film vezetése hagy némi kivánni valót maga után, mindenesetre jobban összeállnak az események, mint az első részben, ahol túl soknak éreztem az elmesélni szándékozó történethalmazt, de inkább a képek közötti átfedést hiányoltam. Karakterekben viszont erősebb lett a film, főleg a Francois Besse volt érdekes, akiről sajnos idő előtt lekerült a górcső és egyszerűen eltűnt a történetben, másik pedig Broussard felügyelő, aki azért szintén nem kapott túl sok szerepet, de az a két jelenet annál jobban sikerült. Ez az életrajzi film szinte kizárólag Mesrine életét és állomásait veszi figyelembe, mondjuk én igen kiváncsi lettem volna az egyszerű polgárnak a bűnözőhöz való hozzáállására, erről semmi nem derül ki a filmben. Csak az ő szemszögét és érzelmi hozzájárulását, illetve közönyét sikerült hangsúlyozni, ebből pedig 
kiderül, hogy Mesrine önimádó volt. Az számított neki a legjobban, hogy felfigyeljenek rá az emberek, de tisztában volt vele, hogy bármikor véget érhet az élete. Rá lehet fogni, hogy nem tudta kinőni a lázadó korszakát, az élete folyamán egyre csak fokozódott a káosz iránti vonzalma, ennek ábrázolására pedig talán a lehető legjobb színészt választották. Vincent Cassel ugyanis szinte teljesen azonosult a szerepével, és olyannyira jól játszik, hogy megkérdőjelezzük a szerepéért járó Oscar jelölés hiányát... de lehet, hogy szeretek túlozni,azért szépen játszik. Ha a történetvezetésről és a rendezésről is mondhattunk volna ilyet, akkor valószínűleg kedvenc francia filmemmé vált volna. De ezzel a felszínes portréval csupán egy átlagtól eltérő igaz történeten alapuló francia gengszterfilmet tisztelhetünk a Halálos közellenség 2-ben, melynek hangulata lenyűgöző, kidolgozottsága viszont felszínes. Ami szépen felviszi a pontozást a jó filmek közé, az a 70-es éveket hűen tükröző képi világ, némi kamerarángással (Bourne-ék a francai honra is hatással voltak) és a zenei taktusok, ami a feszültségvezetéshez hozzájárult. Nem is lepett meg, amikor a stáblistán ilyen kaliberű zeneszerző neve mosolygott vissza, mint Marco Beltrami, akit korábban a Terminator 3 kapcsán még csak egyszerű iparosnak gondoltam, de sikerült bebizonyítania, hogy tud ő odaillő score-t komponálni, ami felkelti a zeneszerető ember figyelmét. A film záróképsorai egy az egyben tükrözik az első rész nyitójelenetét, mégis sikerült igazán feszültségtelire varázsolni.
Azért az életrajzi filmek nem szokták belopni magukat a szívembe, Mesrine történetével szerintem lehet tenni egy kísérletet. Olyan volt ő Franciaországban, mint nálunk a Whisky-s. Azért mindenképp megérdemelt volna még némi figyelmet a filmek kidolgozottsága, szelektivitása, illetve rendezése, azért a második rész jobban összeáll. 7.4 pontot mutat az imdb a film esetében, én 6.5 pontra értékelem.
