A Good Day to Die Hard
Azon tűnődtem az új Die Hard film kapcsán, hogy mitől tagja a franchisenak ez a produkció. Fontos-e önmagában a film élvezeti értékét tekintve, hogy görcsösen ragaszkodjon az ilyen pontokhoz, mint a véres atléta, Yippie Kay Yay beszólás vagy egyéb apró jellegzetességekhez, amelyektől ha nem is egyedi, de legalább könnyedén elkülöníthető és felismerhetővé válik az adott termék. A Drágább, mint az életed ugyanis csak nyomokban tartalmaz Die Hard-ot, de még John McClane-t is, hiába van még egy McClane, hogy egymás sidekickjei legyenek, inkább olyan, mint egy random akciófilm Die Hard utalásokkal.
Ha azt mondom, hogy vonatkoztassunk el és nézzük inkább Die Hard szerű Bruce Willis filmként, akkor sem tudok jó hírekkel szolgálni a film minőségét tekintve. Egy közepesen rossz forgatókönyv Szív Tv szerű megvalósítása elevenedik meg előttünk az első 20 percben, de ezután már próbálnak némi színvonalat csempészni a filmbe, amely a leginkább az effektusokat, akciószekvenciákat és látványelemeket dicsőíti, de azt is csak a szűk 100 millió dolláros költségvetés segédletével. Mindezek megkomponálása sajnos nem sikerült maradéktalanul kielégítőre. A kamera rángatózik, az események spontán történnek, a suspense, amiért úgy szerettük anno a Die Hard-ot odavesztek, mint ha csak egyetlen cél lebegett volna a készítők orra előtt; minél több petárdát és bombát felrobbantani, ami a tervezett költségvetésből kifér. A jellemábrázolás, azok fejlődése vagy egyáltalán élhető karakterek felépítése valamiért kimaradt, de máshol még a logikát és a fizika törvényeit is száműzték.
Bruce Willis, aki egyébként a film sztárja lenne, sajnos nem igazán körülhatárolható motivációval keveredik bele a zűrbe, ám sokkal zavaróbb, hogy az egész hacacáréhoz, még annyi hozzáfűznivalója sincs, hogy „nahát, lőnek ránk”. Mint ha mi sem lenne természetesebb John McClane számára, hogy fegyveres rosszfiúk törnek az ő és fia életére. A Robotzsaru vagy a Terminator filmek címszereplői több érzelmet vonultatnak fel, míg ő csak felmondja a leckét, mint a magolós diák. Tulajdonképpen fényévekkel jobban játszik az ő fiát és közönséges CIA ügynököt megalakító Jai Courtney, mert benne legalább érződik némi motiváció az üggyel kapcsolatban, legyen az a filmben lévő feladata ügynökként, vagy mint színészként, hogy most végre nagy filmben játszhat és bizonyítania kell. Próbálkozott is, de van egy kis izzadságszaga a dolognak.
Az izzadságért nem kár, hiszen azért szerettük a Die Hard filmeket, mert szembetűnő izom hiánya ellenére is tesztoszteron szaga volt, ami után Kovács András Péter humorista szavaival élve a férfi úgy érzi, hogy „….sssszéééétfejelem a kukát!”. A Drágább, mint az életednek nem tesztoszteron, hanem inkább szar szaga van. Skip Woods forgatókönyvírónak ugyan volt egy-két öltet a tarsolyában, amit fordulatként el lehet lőni, csak éppen felépíteni nem tudta őket, így azok is erőltetettnek vagy funkciótlannak hatnak a dramaturgiát illetően. John Moore rendező egy-egy beállítást sikeresen és hatásosan meg tudott komponálni, csak éppen a film magját szolgáló cselekmény vezetését, ami egyébként lényege lenne a filmnek, nem tudta felállítani, de néhol még a szereplők elhelyezésével is olyan gondok támadnak, hogy a színész arcán érződik a kérdő tekintet; „Mr. Moore, biztos, hogy jó, ha itt állunk?”, és csak állnak mint éhes fallosz ébredés után.
Egy apró pozitívum, a kevés könnyen felejthető feszültséggel teli jelenet mellett, hogy az előző részen túlnőve próbált korhatáros módon megfelelni az elvárásoknak. Ez leginkább a káromkodásban nyilvánul meg, amit John McClane követ el, ez esetben pedig sokszor csak ront az ázsióján, hiszen egy tuskó paraszt szintjére süllyed le. Azt viszont örömmel vettem, hogy a felesleges erőszaktól végül mentes maradt. Tulajdonképpen alig erőszakosabb, mint egy fiatalabb közönségnek kedvező akciófilm, mint a G. I. Joe, hogy példát is mondjak.
A Die Hard – Drágább, mint az életed című filmet még középszerű akciófilmnek is túlzás lenne titulálni, mely kapkodó iramával hamarabb megöli a filmet, de legalább nem tart túl sokáig. John McClane eme kalandját hamar el fogjuk felejteni, vagy ha nem, akkor is inkább rossz emlékű marad, mint jó. 
A film élvezeti értékét tovább rontotta, hogy a Cinema City Nyíregyházi mozija a 16:9-es képarányban felvett filmet szélesvásznú 2:35:1 arányban vetítette, így az aljáról és a tetejéről hiányzott a kép egy-egy sávban.
