A tejesember /Süt/
Semih Kaplanoglu nevét is elég megjegyezni, nem hogy a filmjeit megérteni. A török rendező hazánkban a Yusuf trilógiával... izé, jelentkezett, de csak A tejesembernek volt számot tevőbb közönsége, az is csak a karácsonyi olcsóbb jegyárak miatt, hiszen ilyenkor nagyobb lelkesedéssel ülnek be bármilyen filmre. A tejesember azonban egyrészt folytatás, hiszen a hazánkban szintén idén bemutatott Jumurta c. filmhez kapcsolódik, ami a Tojásról szólt, azaz a gyermekről, illetve annak viszonyáról az anyja iránt, akinek temetését most intézték. Sokkal könnyebb lett volna megérteni a filmet, ha megkapja a magyar fordítást, így azonban csak képek sorozatát látja a néző.
A tejesemberről már könnyű volt a címből is kikövetkeztetni, hogy valahol az anyatejre utal, és tényleg szó van a filmben a főhős nő ágú felmenőjéhez való viszonyáról. Mindjárt a nyitójelenet is sokkal egyértelműbb módon ábrázolja a születést, illetve feltételezzük, hogy a gyermeket, mint az eredendő bűnnel azonosítja, míg a Jumurta 3 perces mezei sétájának csak egy újranézés alkalmával tudtam értelmet adni. Persze amíg én tudtam, hogy mire számítsak az első mozi ismerete miatt, addig a rendezőnek sikerült ezúttal is zavarba hoznia, hiszen pár jelenet alatt sokkal kevésbé éreztem ingerszegénynek, sokkal több olyan kapaszkodót kapok, ami alapján értelmezni tudom a főhős Yusuf érzelmi és gondolatvilágát, de ugyanakkor még mindig egy keresztrejtvény szintjén áll, tehát nehéz feldolgozni, főleg a befejezést megelőző képsorokat. Nem tudom jó-e, ha egy filmet nehéz megfejteni, ezt nyílván embere válogatja, ám a film mondanivalója mindenképpen univerzális jelleggel bír, hiszen olyan emberi válságról szól, ami a legtöbbünkben keresztül kell menni. Ha úgy tetszik a film vége nem más, mint Yusuf érzelemvilága képekben kifejezve.
Stilisztikailag A tejesember sokkal élénkebb színekkel dolgozik, ami sokkal jobban illik a hősünk korához, mint a Jumurta középkorú főhőséhez, akinél a fakóbb színek domináltak. Valahogy sokkal közelebb hozza Yusuf fiatal, még színes érzelemvilágát, ami az ő korát jellemzi, de a párbeszédek ezúttal is csak annyit tesznek ki, ami feltétlen szükséges, talán csak egy kicsit többet. A popcornfilmeken edződött közönség számára azonban még így is nagyon kevésnek bizonyul, hiszen semmit nem rágnak az ember szájába, lényegében a film leírásában több információ van, mint amit egy művészfilmszűz agy elsőre fel tud fogni. A beállításokra és a fényképezésre pedig nem lehet egy szó panasz sem, amíg ilyen szép képek tárulnak elénk a vászonról.
Anno a Jumurta-t nem tudtam megfelelően értékelni, de Semih Kaplanoglu furcsa látásmódja mégis beleékelődött az emlékezetembe, hiszen elképesztően egyedi módon mutatta be Yusuf életének két válsághelyzetét, és a második filmet nézve sokkal inkább magamévá tudtam tenni a története, hogy tudtam mire számítsak. Valójában több ilyen filmre tartanék igényt, és biztos vagyok benne, hogy aki már látott két Kim-Ki Duk filmet, az is rákaphat erre az "élményre". De James Cameron féle sci-fi-fantasy orgiát követően egy ideig érdemes kerülni a hasonló műveket. Szóval kizárólag ínyenceknek ajánlom Semih Kaplanoglu filmjeit.
