Blockbusters, avagy "mit nézel"

 

 

A Trópusi vihar a tavalyi év legnagyobb durranása volt, ha azt nézzük, hogy se nem feldolgozása valamelyik képregénynek vagy könyvnek, illetve nem folytatás vagy egy régi siker újragondolása. Ha pedig azt is hozzá tesszük, hogy R (magasabb) korhatár besorolást kapott, úgy még jobban elismerhetjük a film népszerűségét, aminek kiváltó okaként már a kiváló minőséget említhetjük meg. Ezek között pedig Tom Cruise meglepetés szerepére hívnám fel a figyelmet, aki Les Grossmanként egy új, eddig ismeretlen arcát mutatta meg. A Trópusi viharban egyébként minden karakter igen életképes, mégis az elhízott stúdiófőnököt leszámítva Ben Stiller, mint Tugg Speedman és Robert Downey Jr. Kirk Lazarus figuráira fókuszál leginkább a történet vezetése. Egyébként elismerően parádésan alakítja a drogos színészt Jack Black, akinek Kung Fu Panda béli szereplését még ezen filmen belül a sárba tiporják, és ez akár célzás, akár véletlen egybeesés volt, az év legjobb poénjaként könyvelhetjük el.

A sztori egy háborús film forgatásáról szól, ahol az amatőr rendező áldokumentumfilmként próbálja leforgatni a mozit rejtett kamerák felhasználásával. A pirotechnikusok pedig a háttérből szolgáltatnák a különféle robbanásokat, hogy hatásos legyen a jelenet. A sors azonban úgy hozza, hogy valódi háborús zónába kerülnek az elit színészek, ami aztán később feszültség helyett, inkább kemény helyzetkomikumokat eredményez a tálalás alapján. De a Rambo szerelmesei is megkapják a magukét, ugyanis olyan látványos akciójelenetekkel tarkítják a sírva röhögős jeleneteket, amit az egyébként a szerintem mostanában jogtalanul egekig magasztalt Elrabolva c. akciófilm is megirigyelhetne. A látványvilágot már csak a hangulat emeli fentebb, amit Theodore Shapiro zeneszerző score-ja mellett remekül összeválogatott soundtrackekkel színesítettek. Ami pedig a legszőrösebb szívű kritikusokat illeti, ők is be fogják majd a szájukat, hiszen a Trópusi vihar egy erős fricska a hoolywood-i gépezet számára, és tudjuk, hogy a közönség imádja, ha valami náluknál magasabb hatalmat figuráznak ki, pláne ha ilyen stílusosan, amit szerintem nyugodt szívvel írhatunk Tom Cruise számlájára.

Szóval Ben Stiller író-rendező-főszereplő-producerként majdnem mindent elvégzett a film létrejöttéhez, ezen belül összeszedte Hoolywood legjobb bohócait, aki meg eddig nem volt teljesen kretén, azt full kreténné varázsolta. Akit a morbid humor nem ijeszt meg és még nem látta, az mindenképpen nézze meg a Trópusi vihart, aki meg látta, az tudja, miről beszélek.

 

 

 

Bár nem volt ez mindig így, egy időben kifejezetten komálta a Führert, ám időközben rájött, hogy valójában az erő sötét oldalán áll. Cruise Stauffenberg szerepében felsőbb forgatókönyvi utasításra nem mutatta meg az átállás pillanatát, így a film is csak azokat az eseményeket vázolja fel, amikor „jó náciként” próbálja megváltani a hatalmat társaival. Az ő színészi képességeit még lehetne kritizálni, sok újat nem láthatunk tőle a Valkűr c. háborús drámában, ám az őt körülvevő mellékszereplők közül jelölhettek volna párat Oscarra. Részemről Bill Nighy játéka volt az etalon, amit színészi képességek címszó alatt vizsgáltam az utóbbi időkben, mert karaktere nem olyan jelentős, de annál emlékezetesebb. Tovább lehetne boncolgatni az összes mellékszereplő játékát, hiszen az utolsó statiszta is remekül teljesíti a rá kiszabott feladatot.

A Valkűr nem egy mozgalmas akciófilm, nem sok tartályhajó, repülő vagy tank robban fel benne, és a pankrációból is hiány van, ám az emberek arckifejezésétől kezdve a tájképeken keresztül a legtöbb képkocka monumentálisra sikeredett. Ehhez hozzátartozik a színvonalas díszlet, ami remekül visszahozza a II. Világháborús kor hangulatát, és az igényes kosztümök, amik Tom Cruise-t is nácivá varázsolták. John Ottmannak is sikerült egyedivé tenni a feszült thriller szerű hangulatot. A néhol megindító és szomorúbb, máshol meg erősebb, mozgalmasabb taktusok remekül uralják a hangfalakat és vezetik a filmet a sötét világháború érzelmi világába. Az amúgy középszerű zenész, most igazán különleges hangzásvilágot vezényelhetett a néma képek mögé. Egy hátránya van a filmnek; egy csöppet nehezen indul be, de mire unalomba fulladna, egyenes arányosságban pörögnek fel az események hála a remek adagolásnak.

Bryan Singer rendező filmjének premierjét több mint egy évig tologatták, felmerült a miértekre adott válaszokban az is, hogy talán rossz a film és nem merik felvállalni. Ilyenről szó sincs. A német Valkűr hadműveletet feldolgozó amerikai mozi teljes vállszélességben vállalható alkotás, amit nem csak a háborús filmek szerelmeseinek ajánlok jó szívvel, hanem mindenkinek, aki szereti a feszült hangulatú kosztümös drámákat.