Nem vagyok annak a híve, hogy valami misztikumot megmagyarázzanak, mint a ma oly divatos horror áradatnak, ami egyre inkább kezd áttérni, inkább félelmetes krimire, mint, hogy horrorfilm legyen belőle, mert mindig csak ijesztgetik az embert, de soha nem történik semmi. A Feast, zseniális magyar fordításban a Dög c. filmben nem ez történik, itt csak vannak, jönnek és ölnek. Ez így elsőre elég jól hangzik, viszont a karakterábrázolást sikerült olyan szinten elrontani, hogy még horrorfilmes mércével is azt kell mondjam, hogy nagyon gyenge.
Az adott szereplő egy életének átlag 3-5 mp-es ábrázolása után a kép kimerevedik és, mint ahogy a mellékelt kép mutatja, ismerteti a paramétereit: Név, feladta és életben maradási esélyei. A nagyszerű rendezői vagy forgatói koncepció szerint a filmben minden éppen ellenkezőleg történik, amire mindenki számít. A hős, akinek örök életet jósólnak a következő vágásban megölik, akitől órán belüli halált várunk, pedig a film végéig szerencsétlenkedik, akiről meg tudjuk, hogy úgy is életben marad és ő lesz a főhős, az meg lényegében szerepet sem kap az első háromnegyed órában. Hát így hogy drukkoljunk a főhősnek, amikor a sok pancser közül kerül elő csak hirtelenjében? Na persze, ez az Alien másolata, hisz ott is a főhősnek hitt Dallas egyszer csak elesett és maradtak a mellékszereplők, így lett hős Ripley-ből. Csak neki volt néhány jelenete, ami elősegítette, hogy közelebb érezzük magunkhoz a karakterét, míg a Feast-ben mindenki felesleges karakter, tudjuk, hogy meg fognak halni, és kicsit idegesítő, hogy a szöveg 80%-ába becsempészték a "fuck" és hasonló magas filozófiai értékekkel bíró szitokszavakat. Tarantino-nál jobban működnek a káromkodások, de ő egy hozzá értő író-rendező, a Feast készítői meg amatőrök. Az alacsony költségvetésű film egy másik film koncepciójából is kölcsönöz, még pedig Romero mester Az élőhalottak éjszakájából. Egy házban vagyunk, odakint jönnek a szörnyek/zombik, mi hülye emberek meg összeveszünk és valaki szóba hozza a pince ötletét. Csak amíg a Romero horrorban a vélemények ütköznek erősen, addig a Feast esetében csak veszekednek és fuck you-znak egymással. Szóval egyik karakter sem érdemes az életre, így nem is tudtam senkinek sem szurkolni, csak a végefőcímnek, hogy végre jelenjen meg. Bő 76 percet vártam rá a film eleje óta és soknak tűnt.
Ahogy a forgatókönyvvel, úgy a zenével is igen sokat spóróltak, a sejtelmesen és halkan sípoló hangon kívül nem sok mindent használtak hatáskeltés szempontjából, a film egyetlen pozitívuma a szörnyek megvalósítása, őket ugyanis nem számítógéppel hozták létre, amint az annyira divatos mostanában, hanem maszkokkal, ami igen élethű és hatásos lett. Nem aprózták el a gore-t és a véres jeleneteket, a levágott végtagokat stb. sem, bár kevésbé emlékezetes, mint a jó maszkos szörnyek rossz vágása és enyhe operatőri munka.
Az imdb-n valamiért 6.4 ponton áll, számomra ez elképesztően magas, talán épp ezért adok neki később még egy esélyt, hátha lemaradtam valamiről, egyelőre azonban 3 pontnál nehezen tudnám jobbra értékelni. Az addig oké, hogy a filmet nem szabad komolyan venni, de nem szórakoztat, a poénok laposak és álmosítóak a jelenetek, de még a támadások is. Legalább is így tudnám összegezni dióhéjban a véleményemet.
A film legjobb karakter címe azonban az egyik legfoglalkoztatottabb törpe színészé, a képen is mellékelt Trumpkiné, pedig nem sok vicces dolgot mond, de nagyon érzékelhető a jelenléte, jobban, mint bárki másé. Van még egy főgonosz, akinek szakállát a 300 film Leonidas-ától kölcsönözték, sajnos minden mást Gerald Butlernél maradt, így Miraz király is csak úgy van a vásznon és játsza az uralkodót és várja, hogy a film végén valamilyen formában elessen. A Caspian herceget játszó Ben Barnes-tól pedig várok egy olyan filmet, ahol nem amatőr a színészek fele, illetve a vágó és egy kicsit a rendező. A filmet azonban bűn komolyan venni, ez egy komolytalan fantasy-kaland-mese, erre utalnak a beszélő borzok és a kardozó punk kisegerek, akiken egyébként mindenki meglepődik. 
Szóval a logikai bukfenctől eltekintünk, a csalásból románc lesz, majd az eddig rossz médiumnak életében először megjelenik egy szellem, aki mindent megtesz, hogy ne legyenek boldogok az ő szíve választottjával. 
A film hangulatát erősíti, hogy nincs benne háttérzene, kispórolták belőle a score-t, és ez persze a film javára vált. Nem próbálják meg drámai zenei betétekkel felkészíteni a nézőt az adott jelenetben, kizárólag a nyers valójában mutatja meg az eseményeket. Ez a nyers csend pedig tökéletesen illik Javier Bardem (ideje megjegyezni) karakteréhez, aki különben is Oscar díjat kapott a játékáért. Anton Chigurh talán a legjobb főgonosz amit láttam a Mátrix Smith ügynöke, és a Terminator 2 T-1000-e óta. Csendes és kiszámíthatatlan gyilkos, ravasz és kíméletlen, aki néha szeret pénzfeldobással dönteni áldozatai sorsáról és egy légpisztollyal a kezében mászkál, azzal öli áldozatait és nyitja a zárt ajtókat. Személye mindig olyan nyugodt, mint a halál és épp ez teszi őt félelmetessé. Na és persze az a beteg arca, ami néhol egy 6 éves gyerek ábráztatát követi.
Segítőként szerepel még Shia LaBeouf, akiről már minden előzetes kritikában, előzetesben lelőtték azt a Birodalom visszavág óta divatos fordulatot, pedig annyira ügyeltek még az imdb-n is, hogy ne legyen egyértelmű, mindenesetre én nem lövöm le a poént annak, akinek még eddig nem esett volna le, úgy is lefog a fordulat előtt mindenkinek. A kérdéses "fiatal úr" karakterét jól hozza, de nem annyira vagány, mint amennyire a forgatókönyv megkívánta volna.
Azonban itt egy ideje már csak öncélú baromkodás folyik a filmvásznon és egyre kevésbé viccesek. Még annyi kreativitás sincs újabban bennük, hogy normális címet kitaláljanak, mint anno a Naked Gun (Csupasz pisztoly) Leathal Weapon után a Loaded Weapon (Haláli fegyver, a Halálos után), Hot Shots! (Nagy durranás), mondjuk ezek sem azok a túl nagy durranás címek, de még a 90-es években is volt ilyen, hogy Drágám/n, add az életed! (Spy Hard) /höhö, most az eredeti cím került zárójelbe/.
A Marvel stúdió úgy döntött, hogy a képregényeinek megfilmesítését maga felügyeli, mert valamiért nem tetszettek neki az eddigi feldolgozások. A Vasember az első saját gyermeke a cégnek és valamiért jobban sikerült, mint az átlag képregényfeldolgozások.