Mivel a freeblog vacakol az aeonflux mintáját követve úgy döntöttem, hogy ezzel a poszttal visszaköltözöm a blog.hu-ra.
Django Unchained
A Becstelen brigantyk után szabadon, Tarantino újra egy történelmi korszakot erőszakolt meg, amely nem a háborús, mint inkább a westernfilm műfajában bontakozik ki. Úgy gondolom, hogy felesleges műfajokkal dobálózni, mert ez a film Tarantino film és mint olyan, már sokadik alkalommal, ha előre nem is tudjuk megjósolni, ám felismerhetőek a kliséi, amelyeket az egyszerű kulisszafilm mögé rejt.
A Django cím nem véletlenül cseng ismerősen, hiszen Sergio Corbucci rendező és Franco Nero színész kollaborációját ismerhettük így 1966-ból. Tarantino azonban nem a kultikus olasz western remake-jét, sem pedig a folytatását készítette el, inkább egy párhuzamos univerzum terméke, aminek címszerepét Jamie Foxx alakítja, egy fekete rabszolgát, akinek hirtelen adódó szerencséjét övezően összeállhat egy fogorvossal, hogy fejvadász legyen.
A szokatlan presztízshelyzetben lévő afroamerikai szerepe sok poén forrása lesz a filmben, hiszen egy olyan felvilágosulatlan korszakban járunk, ahol a feketék szinte kizárólagosan rabszolga szerepet töltöttek be. Az emberek műveltsége között pedig szakadéknyi különbség volt észlelhető. Tarantino pedig szépen kiválogatja azokat az elemeket, amelyek poénosak, furcsák, szokatlanak lehetnek az átlagnéző számára és mindebből egy kerek egész filmet gyúr, amely szinte 3 órás játékideje ellenére is csak egy kicsit válik unalmassá.
Ahol pedig az eseménytelenség kútjába fulladhatnánk, ott vagy a díszletekkel vagy egyéb háttérjelenségekkel dobja fel a hangulatot, amelyek utalnak rá, hogy ez a szatírképű fickó kivételes műveltségnek örvend. Lehet reflektálni, hogy jobb, vagy rosszabb filmek-e ezek,de a Kutyaszorítóban, vagy a Ponyvaregény filmekben sem volt semmi jele ezeknek. A maga kategóriáiban ugyan jó filmek voltak a direktor úr régi klasszikusai, ám a Becstelen brigantyik után a Django elszabadul a példa rá, hogy úgymond szintet lépett egy elegánsabb körbe, ahová magával vitte azt a sajátos zsánert, ami talán a Ponyvaregény és Kutyaszorítóban filmekre volt jellemző.
Az erőszak új megnyilvánulási formáit csempészte bele jelen esetben a western műfajába, amely valahol már már öncélúnak hat, ám egy Tarantino filmben valahogy mégis jól mutat. Abban a laza szerkezetben, amelyben dolgozik az alig észrevehető suspense jelenség ott fojtogatja az atmoszférát minden egyes jelenetben és csak arra vár, hogy, mint a nyúl, váratlanul kiugorjon valakinek a kalapjából és rászabadítsa a nézőre a cselekményt.
Mint a jobb Tarantino filmek, úgy a Django elszabadul sem feltétlenül a cselekményről kell, hogy szóljanak, sokkal inkább az oda vezető útról, amely a dialógust használja közlekedési eszközként. A mozgalmasabb jelenetek esetében pedig nem rest egyszerű hatáskeltő elemekkel fokozni a kedélyeket.
A Becstelen brigantyk sikere után a stúdió is meglátta, hogy népszerűség lakozik ebben a fickóban és 100 millió dolláros költséget és szabad kezet előlegezett meg neki. Szóval ha úgy vesszük a Django elszabadul lett Tarantino belső tükre, hiszen mesél is, mond is, játszik is. Továbbá valahol mégis csak pofátlanul öncélú, de ez a film mégis csak Tarantino egyik játszótere. 
