Blockbusters, avagy "mit nézel"

Csillagok háborúja: Az ébredő erő

Star Wars. Talán, mit talán, egyértelműen a legnépszerűbb, de mindenképpen legnagyobb franchise-a a világon, melynek popularitásával csak néhányan vehetik fel a versenyt. Talán Batman és Superman együtt nagyobbat szól? Ezt is kétlem. Ezt pedig a filmet gyártó stúdió is tudja, és azt is, hogy teljesen mindegy, hogy milyen lesz a film, akár Tar Béla fekete fehér lassú műfajában is leforgathatják, akkor is többszázmilliós, sőt milliárodos bevételt könyvelhetnek el a végére. Szóval én úgy gondolom, hogy bátran szabadkezet lehetett volna adni egy bármilyen művésznek a filmet illetően, de inkább odaadják J.J.-nek, aki egyébként tisztességes iparos, de erősen érződik a végeredményen a Disney póráza, hogy az ne legyen több, mint egy újabb futószalagfilm. Nem arról beszélek, hogy rossz a film, hanem arról, hogy nem jó.

Avengers: Age of Ultron

Túlvilági gonosz lények igázták le a Földet, de a bolygó hősei megmentették az emberiséget. Most meg Tony Stark véletlenül egy olyan mesterséges intelligenciát alkot, ami szeretné megmenteni a bolygót az emberiségtől, és most ismét a hősökön van a sor, hogy megakadályozzák a "gonosz" terv létrejöttét. Ugyanaz? Igen. Élvezni fogod? Jó eséllyel igen. Megérdemli a film a dicsőítést? hááát

Nightcrawler

A közönség szerette, a kritikák éltetik, egy kicsit a Drive-hoz hasonlítják minőség tekintetében, én pedig úgy állok hozzá, hogy minden adott, hogy egy teljesen középszerű filmet láthassunk, amiben van egy-két egyedi ötlet, melyet vállára vehet a szájhagyomány és a kritika. Így hát fel lehet készülni a csalódásra.Ellenben én is imádtam szinte minden percét.

Sabotage

Schwarzenegger betartja az ígéretét és visszatér, még ha senki sem kíváncsi rá. Az amerikai mozis pályafutását éppen most fejezte be egy határozottan halvány összeggel, a kritikák és a nézők sem igazán éltetik, de azért mégis csak maradt egy maroknyi Schwarzi rajongó, akik akkor is követik a tevékenységét, ha Arnold jelenléte már nem az erősebb, mint valaha, de az öregebb, mint valaha jelzőt feszegeti.

The Amazing Spider-man 2

Megmondom őszintén egyáltalán nem tudtam felidézni az első részt, hogy viszonyítási alapot adjak az elvárásoknak, viszont egy halvány kritikai átlag mellett meglehetősen harmatos prekoncepciókkal ültem be a filmre (mert lekéstem a Noét). Talán az első résznek az volt az átka, hogy nem igazán tudott újat mutatni, vagy legalább is két órányi játékidőben kifejezetten elhanyagolhatót, de abból az egyik Andrew Garfield jelenléte, mert az új Peter Parkert leszámítva abszolút semmilyen élményt nyújtott az első rész. Na és a második?

Robocop (1987)

Azért már a 80-as évek végére kezdett elcsépeltté válni az a módszer, hogy az aktuális film elején feliratok formájában vázolják fel jövőképünk társadalmi helyzetét, így hát a holland származású Paul Verhoeven inkább híradó bejátszásokkal tarkította a mozi kezdő képsorait, de némelyik szekvenciáját is azzal indította. Még el sem kezdődött a film, de máris a rendező védjegyévé vált ez a módszer, ami kiemelte az átlagból ezt az amúgy teljesen B filmes elképzelést. De most őszintén! Komolyan lehet venni egy ilyen címet? Robotzsaru?

Gravity

 
Hónapok óta állok és ülök értetlenül eme mozifilm előtt, hiszen kritikusok és nézők tömege imádja, bálványozza és alig-alig találtam embert, aki ne nyúlt volna magához a film megtekintése közben, vagy után. De tényleg! Volt, aki feszületet tartott elém, miután a film iránti nem tetszésemről adtam tanúbizonyságot. Ám pár nappal ezelőtt egy 9gag poszt alatti hozzászólásomban is meglehetősen pogány módon írtam le a véleményemet, ami nem kevés szavazatot kapott, így erőt vettem magamon és az amúgy is hanyatló népszerűségemre fittyet hányva pár apró SPOILER közepette mesélek nektek a Gravitáció című filmről.

Thor: The Dark World

A Marvel tovább tágítja a Bosszúállók univerzumát, méghozzá Asgard és oda vezető útjainak tartományaival egyetemben. Amekkora sikert arattak a képregényhősök együttes erővel, úgy az egyes karakterek további filmjeire sem szégyell a stúdió mérföldkőnek számító költségvetéseket megszavazni, hogy minél látványosabb és izgalmasabb legyen. A kisebb, ám tanult körök érdeklődésének felcsigázására pedig leszerződtették a Trónok harca egyik ügyeletes alkotóját, Alan Taylort.

The Conjuring

Valós események alapján készült horrorfilmekkel tulajdonképpen már tele van a padlás és ezek alapján kezdek én is beparázni, ha tényleg ennyi gonosz szellem járkál közöttünk? Ellenben hiszem, hogy ezek a mozik azért rátesznek még egy-egy lapáttal a témára, hogy eladhatóbb legyen a produktum.

A Démonok között olyan jegyeladási adatokkal rendelkezik, amely ellentmond a horror zsáner szokásainak mind mértékét, mind lefolyását tekintve. Ugyanakkor a kritikusok és a nézők is az év horrorját kiabálják benne, így hát nem lehetett nem kihagynom a lehetőséget, hogy ellenőrizzem, tényleg olyan nagy szám-e.

Pacific Rim

A szörnyek ellen szörnyeket teremtettek - mondá a tagline, én pedig azon gondolkodom, hogy ilyen közhely talán még Asylum borítón is bántana. Az előzetesek nem vettek meg, tehát negatív előítélettel ültem be egy "minek" hozzáállással a moziba. Ám én valahol mélyen tudtam, hogy az ilyen prekoncepciók esetében csalódhat leginkább pozitívan az ember. De ez jelen esetben nem történt meg.

Evil Dead (2013)

Sam Raimi már kétszer megcsinálta ugyanazt a gumimaszkok korában, de akkor számozta őket. Most remake vagy reboot vagy tudom is én milyen címszó alatt megint megidéztette valamelyik felelőtlen karakterével az erdő szellemét, hogy a cgi korában, de annak hiányában profibb maszkmesterek segítségével riogassa a népet.

World War Z

Miért nézünk horrorfilmet, ha nem azért, hogy megdobja az adrenalinszintünket? Ehhez képest a zombifilm, miért nem félelmetes mostanában? Miért van az, hogy a zombi témájában van ugyan kurázsi, hogy feszültséget teremtsenek, de leragadt a darabolós, csonkolós gore műfajánál, vagy éppenséggel egyszerű tömeges célpont csoportként kezelik, amelyeket le kell lőni vagy egyszerűen ki kell kerülni. A World War Z nem ilyen. Sőt, nem is tudnám pusztán horrorként kezelni, mert még ahhoz képest is sikerült szintet lépnie.

After Earth

Egy sci-fi arról, hogyan intézte el Will Smith, hogy a fiával együtt szerepeljen egy nagyköltségvetésű látványfilmben. Mert szeretné, ha utódja is olyan sikeres lenne, ám azzal, hogy épp M. Night Shyamalan-t bérelte fel rendezőnek, csak a család alatt vágja a fát. Az After Earth ugyanis pont olyan rossz, mint amilyennek vártuk és ennek hatására nem érhet bennünket csalódás. Akkor mi a gond?

Fast & Furious 6

Ez a 9gag-ről lopott kép beszéljen róla, hogy mennyire komoly film is a Halálos iramban 6. De a korábbiakat is megnéztük, ezt is megnéztük, a következőket is meg fogjuk. Fájni nem fáj. 

Oblivion

Nem tudom, hogy mi okozza, hogy ebben az évben ellepik a filmszínházakat a sci-fi-k, de én csak örülni tudok neki, hiszen szívem egyik csücske ez a műfaj. Bár Joseph Kosinski a Tron: Örökségben is megmutatta, hogy ő inkább a trükkök mestere, mint a rendezésé, de a fejlődés érezhető a Feledésben... és bár a film nem okoz csalódást, a cím mégis önmagáért beszél.

Star Trek: Into Darkness

Szeretem az olyan filmeket, amelyekből nem az üvölt, hogy nagy költségvetése ellenére is megpróbáltak minél több effektet beleerőltetni, hanem inkább kevesebbet, de jobb minőségben. A Star Trek első része is ilyen volt, bár a közepes karakterek megakadályozták benne, hogy kiemelkedő élmény legyen, kifejezetten korrektnek gondoltam a franchise indítófilmjét. Most pedig elérkeztünk a folytatáshoz, mely előzeteseivel megvett kilóra, na de minek? A forgatókönyvből üvölt, hogy próbáltak újítani, mélyíteni, erősíteni, hogy minél ütősebb film kerekedjen belőle, csak éppen olyan kliséket használ... na jó, mit érdekel engem a klisé, ha jól van elmesélve, hiszen nem a klisé ténye az érdekes, hanem az, hogy mi fog kisülni belőle ezután... de sajnos a történések olyan spontán esnek meg, a karakterek olyannyira érdektelenek, hogy hiába az utóbbi idők egyik leghatásosabb drámáját látom papíron, egy legyintéssel elintézem és konstatálom, hogy na ez mondjuk új húzás, ami ügyes is, csak totális apátiával figyeltem, ahol tudom, hogy könnyeznem kellett volna a meghatottságtól. Humornak pedig csak nyomát, illetve kezdeményét figyelhetjük, de sajnos egy üde pillanata sincs Simon Pegg ide fura ufótársa oda, ez egy fájóan középszerű mozi lett.

Iron Man 3

2008 nyarán történt, hogy beültem egy teljesen átlagos nyári popcorn mozira. Akkorra már megtanultam, hogy a látványfilmek minőségi mutatója folyamatos zuhanáson megy keresztül, ám a Marvel logóját követő produkció visszaadta nekem a hitet, miszerint számíthatok még jó nyári blockbusterre. A Vasember című mozit ugyanis hasonló gyermeki lelkesedéssel tudtam szeretni, mint mikor még csak ismerkedtem a mozival. Ezt az élményt vette el tőlem a második rész, amely összecsapottságával a Marvel univerzum leghanyagabb munkájaként szerepel nálam, majd egy vállalható (tudom, te összepisilted magad örömödben) Bosszúállók után ismét méltó helyre került Tony Stark világa a szívemben.

Warm Bodies

Olyan, mint a Twilight, csak nem vámpírok, hanem zombik szerelmeskednek benne. Ezt már közhely leírni, ezért én inkább egy másik közegre helyezem a hangsúlyt és azt mondom, hogy olyan, mint azok a sci-fi produktumok, melyek a társadalmi rétegek közötti egyre szélesebb szakadékáról regélnek. A zombi ugyanis ebben a környezetben, bár arra is ad bőven utalást, de nem a fogyasztói társadalom szélsőséges szimbólumaként jelenik meg... vagyis nem csak. Ilyen rétegesen öltözve ez a film sokkal több, mint egy bárgyú szerelmi történet.

Final Cut - Ladies and Gentleman

Nincs pénz filmre? Pálfi György megoldja. Egy napot sem kell forgatni, hiszen már a film 110 éve alatt annyi nyersanyag gyűlt össze, hogy egy egész filmet nyugodtan összeollózhatunk belőle. Ez volt az alapötlete a Hukkle és a Taxidermia rendezőjének. Az ötlet pedig nagyon is jó lenne.

G.I. Joe: Retaliation

Stephen Sommers a Múmia filmek felelőse bár nem egy kifejezetten viharos sikert elért franchise-t nyitott meg 2009-ben a G.I. Joe - A Kobra árnyéka révén, de leégésnek sem volt nevezhető, így kicsit óvatosabb költségvetésből, de hasonló látványosságot ígérve a Joe-k visszatérnek... hogy aztán rögtön el is tűnjenek. Kivéve hármat, ezek Barikád, Radnom fiú és Random lány. Még Channing Tatumot is kiírják a forgatókönyvből az elején, mint ha csak abban bíznának, hogy úgy sem lesz siker és akkor nem várja az a maréknyi rajongó hiába a folytatás bukás esetén.

Két eltérő műfajjal kedveskedtem magamnak a mostani moziműsorról. A Csapda Dwayne Johnson új akciófilmjeként funkcionálhatna, mely igaz történetet dolgoz fel, míg a Képszakadásról nem tudom, hogy korlenyomat, vagy valami félreértelmezett mondanivalót hivatott sulykolni.

Screamers

Talán 12 éves lehettem, amikor láttam a moziműsor szerint szinkronizált fantasztikus kalandfilmként aposztrofált produkciót, amely Phillip K. Dick novellája alapján készült. Emlékszem rá, hogy aznap igen nagy hatást ért el nálam, de hát egy 12 éves fiúnál nem is csoda, pláne, hogy műfajilag is sikerült meglepnie. A Screamers ugyanis inkább a sci-fi, akció és horror elemeket használja történetének elmeséléséhez. De vajon kb. 16 év elteltével is érdemes rá odafigyelni vagy megkopott az idők során?

Beautiful Creatures

A romantikus vígjáték az egyik legkiszámíthatóbb műfaj a filmes palettán és talán éppen ezért is próbál némi színt vinni a témába Hollywood. Legutóbb a vámpír misztikumával fűszerezték, ám elvették belőle a humort és összehozták nekünk az egyedi, de mégis savanyú romantikus fantasy műfaját, amely hatalmas siker lett. A Lenyűgöző teremtmények a romantikus fantasy egy új jelenségeként teljes apátiát váltott ki a nézőkből széles e világon. Pedig jobb az Alkonyatnál.

... hogy ez sci-fi metál. Fenntartásaim vannak.

A Good Day to Die Hard

Azon tűnődtem az új Die Hard film kapcsán, hogy mitől tagja a franchisenak ez a produkció. Fontos-e önmagában a film élvezeti értékét tekintve, hogy görcsösen ragaszkodjon az ilyen pontokhoz, mint a véres atléta, Yippie Kay Yay beszólás vagy egyéb apró jellegzetességekhez, amelyektől ha nem is egyedi, de legalább könnyedén elkülöníthető és felismerhetővé válik az adott termék. A Drágább, mint az életed ugyanis csak nyomokban tartalmaz Die Hard-ot, de még John McClane-t is, hiába van még egy McClane, hogy egymás sidekickjei legyenek, inkább olyan, mint egy random akciófilm Die Hard utalásokkal.